kklóóór

Ha díszkíséret állna itt meg
véglettől-végletig-útja közben
— elővéd, utóvéd, közte hintó —,
be kéne abba ülni ketten,
mit szólnál hozzá, szomorú
kincsem, ép eszem?

Vagy elég volna okosnak lenni?
nem kéne elválnunk úgy se, mert
te csilloghatnál és beszélhetnél
a vendégeknek, én meg kenném
a szendvicseket, szomorú
kincsem, ép eszem.

Vagy úgy gondolod, hogy
nem vagyunk kettő? hogy olyan
agyam van, hogy nem vagyunk?
Próbáljuk ki: hát akkor nem lesz
szomorú kincsem,
ép eszem.

Látod, ez se megy: épeszű vagyok, de
abból, hogy megszólítottalak, most
kételkedsz persze az ép eszemben,
de jobb, ha mind a ketten tudjuk, hogy
többről van itt szó, mint mirólunk,
szomorú kincsem,
ép eszem:
bizony, bizony, az okosabb többi csak
mibennünk kettőnkben bízhat,
mert nincs jobb. A mi
létünk-nemlétünk erkölcsi
kérdés, ne röhögj, szomorú
kincsem, ép eszem.

Mi ketten együtt
tudunk egy titkot, tudunk
egy pontot, ahonnan
mozdítható minden, ahonnan
ki lehet forgatni bármit — és nem
érdekel minket, szomorú
kincsem, ép eszem.

A nullát érezzük, mint plusz és mínusz,
ahogy a szarvasgombát a disznó,
ahogy herélt a háremet, ahogy
hőmérő a lázat, színész a náci
tisztet és végtelent a bandzsa — és nem
tudjuk használni, szomorú
kincsem, ép eszem.

Ránk lehet bízni, mert nem érdekel, és ha
megőrülünk, sem érdekel.

Gyengék vagyunk, mert félünk a sötétben,
erősek vagyunk, mert félünk a sötétben.

Az, hogy mi vagyunk, semmit sem használ —
csak éppen valami, ami nem használ semmit.
Tudjuk, hogy megtehetünk mindent,
és azért kellünk, mert nem tesszük meg.

Fogalmunk sincs, hogy miből látják, de
ordít rólunk, hogy nem tesszük meg.

És szó sincs róla, hogy velünk nem lehet
bármit megtenni az égvilágon,

gyávák vagyunk és hűtlenek: a végén
talán majd mi állunk itt megokosodva,
gonoszan.

Kínos, ha így lesz. De akkor a helyünkön
már egy másik áll majd az ép eszével.
Tudod, itt hisznek a gondviselésben.

Hát higgyünk mi is a gondviselésben,
de mégiscsak jobb, hogy egyszer beszéltünk,
szomorú kincsem, ép eszem.
 

(Források:
szöveg: K. I.: Hideg, Palatinus, 2001, 38–40;
hang: lyrikline.org.)