Van egy démonom, illetve valójában sok van, de most konkrétan egyre gondolok, arra, amelyiket legkevésbé tudom kordában tartani, amelyik rendre pofánvág „csak úgy”; azt hiszem, jódolgában teszi, jó neki, irigykedhetnék is, de nem. Mindegy, megteheti. Nem semmi figura ám, képzelheted, ha tényleg képes erre; bőr az van, jó vastag, az arcán, mert még ilyenkor is csak sunyít és sompolyog, de sőt így képes igazán aljas lenni. Holott csak hazudik, mint a vízfolyás, nyilván jól áll neki, nem irigylem.
Semmi bajunk, mondhatnám, mert így igaz, ha akarnék egyáltalán valamit mondani. Pedig csak az van, fenyegető szemhéj alól mered rám, a napjaim meg vannak számlálva, a jelek szerint.
Bár igazán komolytalan az algoritmus, ami alapján a fentebbi modul megsaccolja (lófaszt saccol, „pontosan” mutatja) a halálom napját (konkrétan csak a biológiai nememre és a születési dátumomra támaszkodik ebben), mégis van valami dermesztő a másodpercek (a másodperceim!) ilyetén fogyásában.
„Ha nem érzed jól magad, csak az idődet fecsérled” — mondta RZA mester, hajlamos vagyok elhinni neki, még akkor is, ha pontosan látom és belátom: nem csak magam alakítom ezt, sőt adott esetben semmi befolyásom nincs is rá. „ez a rohadt nyugalom. / ez a köcsög béke” — dadog valaki a lítiumban, de ez (az) már egy másik történet.
új kommentek