érezd magad otthon;
a címzett(ek)ről pedig egy szót se
 

a kép az előoldalon mintha a semmit akarná mutatni. lapos perspektíva; az asztalon borospoharak, cigarettásdoboz, egy játékszörny fogai közül nixon-szerű figura lóg ki — jó kutya vagy, bronco. a háttér tompa kuszasága (egy üvegezett ajtó, középvonalban, kitakarva, a sarok, a falon kis parafatábla, rajta „üzenetek”) előtt kiviláglik a fő tengely, mely a klasszikus háromszög-kompozíciót építi: zöld borosüvegbe (valami tokaji talán) állított, hosszú szárú virág, nagy, élénksárga napraforgótányér, kissé fölfelé néz. közvetlen alatta két levél lefelé hajlik, a triangulum szárait határozzák meg. a háttér eme szándékolatlan komponáltság ellen dolgozna, de a perspektivikus torzulásától szenvedő falak fölfelé tartó vonalai csak még inkább kiemelik az előteret. (a jobb alsó sarokban bontatlan csomag szalvéta látszik.)

a szöveg a hátlapon jó apró betűkkel írva, hogy maradjon hely a címzésnek és a bélyegnek is — holott ez utóbbi helyére legszívesebben felskiccelném egy szó nyolc alibijét.

mert néha el kell menni a legvégéig, lecsúszni a legmélyéig — onnan gyere vissza, s akkor elmondhatod, szép vagy, nagyon szép — legalább magadnak az —; szolid, behódoló iszonyat rettent az egyre csak szürkülő ég alatt. ha egy problémával érkezel, tízzel fogsz távozni; s bár világ életemben óvakodtam a kicsinyességtől, melyet adott esetben mégis megközelítettem, mert olykor megkerülni sem lehet, mégis azt hiszem, hogy ha otthon érzed magad, megcsalattatsz, ha nem érzed magad otthon, te magad csalsz — újabb és újabb megavasodott hamisbölcsességek, szerencsétlen möbiusz-gondolatmenetek; kifordítva minden, semmi sem belül elrendezett semmi. paradox, inverz való (a világmindenség nagy titkának megfejtése maga a pokol).

egyre csak igyekeztem nem meggonoszodni; nem akartam semmit ártani, s nem is ártottam, már azon kívül, amennyit pusztán magával a létezésemmel rontok a világon — oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl, s minden míve tünő szárnya körül lebeg!

minden csak jelenés; útvonal, megfejtettnek hitt labirintus, hidak, szűk utcák, hirtelen kitáguló terek, galambok, macskák — egyre közelebb és közelebb a remélt és rettegett találkozáshoz, majd ugyanaz az út, visszafelé, és mostmár talán mindenki ismeri. de nincs út, csak háló; az útvesztő a maga tébolyító kuszaságával; rettegek leírni bármit is, mert mintha negatív déjà vu-vé válna minden, mintha halálosan pontos, mindig és feltétel nélkül beteljesedő jóslatként (mondhatjuk úgy is, prekognitív indisszonanciaként, inger elé helyezett válaszként, időben elcsúsztatott reflexként) realizálódna. (1+1≈2, ennél több racionalitást talán már nem is tudok felmutatni.)

volt egyszer egy pont, volt egyszer egy város. labirintusában szívesen tévednék el lollimmal, de már soha, sohamár. (legyen.) nincs rózsás labyrinth; velence süllyed, rút délkörök ostoba csatározása érte ezt el, menjünk messzebb, de sőt egyenesen meneküljünk, gyáva patkányok az elmerülő hajóról, harsogva akár, hogy az egyetlen bosszú és egyetlen bocsánat a felejtés.

az emberek járnak egymással, beszélnek egymással, hálnak egymással, és nem ismerik magukat. ha az emberek ismernék magukat, nem járnának egymással, nem beszélnének egymással, nem hálnának egymással. te ismered magadat? — kérdem gyakran magamtól, a kérdést a legmagátólértetődőbbnek érzem; én nem tartozom ide, sehová sem tartozom — egyik állandóan visszatérő, döntő mondatom.

ha lenne két jó kijelentésem, és azok véletlenül rímelnének, az bizony rossz lenne, egyik szofizma a másik után, éretlen, értetlen, érinthetetlen meggondolások; szándékoltan gonosz mondatok csapnak fejbe és aláznak porig, holott nem hiszek az idő realitásában, de erre visszakérdez a doppelgänger: — nem? én meg azt sem tudom, mi az...

nyilvánvaló, hogy bármennyire különbözzék is a valóságtól egy gondolati világ, valaminek — egy formának — közösnek kell lennie bennük. a felszínesnek ható észjárás önnön spirális görcsébe kapaszkodik, hiszen a fogalmi gondolkodás olyannyira elmérgesítette immár a helyzetet, hogy senki sem tudja, valójában mi is van.

mindenhol jó, de mit keresel otthon? — a függőség labirintus, egyirányú zsákutca, a hold nem barát, a medve nem játék; a ivás néma, magányos ima, a kétségbeesés egyértelmű bizonyítéka, innen már csak egy apró lépés a halálos bűn, ha nem is villan fény a tévelygő öröksötétjében.

itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom — ebből az ok-okozat témából ugyan többet már nem lehet kifacsarni, de mindent összevetve komolyan mondom, s még komolyabban gondolom: élni jó. (és a többi tényleg csak béna csönd, giccses pukkedli.)