kklóóór

Mert megvakulunk a már nem velünk eltelő napon, és mert láttuk lehelet- felhőnk levegő-tükrét, a levegő szeme semmi másra, csak a szóra fog nyílni, melyről lemondunk: a tél lesz az érettség tere. Mi, akik más élet halottai leszünk, nem a miénké.  

Mert ami történik, soha nem fog történni, és mert ami történt, végtelen újratörténik, vagyunk, ami voltunk, elváltozott minden bennünk, ha a világról beszélünk, csak meghagyjuk kimondatlannak a világot. Télelő: sárga alma csüng a kopasz fán, rejtőzködő szarvas csapása…

Hóesés. És a fehérség mélypontján egy emlék az elveszítettekhez toldja lépéseid. Vég nélkül sétáltam volna veled.  

Fehérig faragva rétegzett telünk bronzszín szív- és mennyalakja. Ne felejtsd el, álmatlan kedvesem, én is a havat megelőzve jöttem e világba.  

Az est homlokzata: árnyak, tűz és csend. Nem a csend, de tüze — a légszomjas árnyék. Hogy e fal csendjébe léphessek, el kell felejtsem magam.  

  A teljesen más és az ugyanolyan viaskodó húsa. És most minden olyan, mintha a végső dolog lenne kimondani: egy szó elhangozva a halállal lépett frigyre, és az élet, ez erőm eltűnik. Zárt spaletták. Egykori énem hulladéka üríti ki a be nem töltöttem teret. A…