kklóóór

— Nem kellene végre egy halk szavú narrátor? — Kinek? — És mi lesz ebből a sok párbeszédfragmentumból? — Fogpiszkáló… ha el nem baszom.  

— Te most kihez beszélsz? — Ez esetben mondd meg nekem, kérlek, te kit kérdezel? — Anyád. — Te.  

— Valószínűleg amikor legközelebb beszélek ezekről a dolgokról, nem ugyanezeket fogom mondani. — Ennyit a tényekről? — Taking easy! — Akkor majd egyszer talán beszélek még, ha szabad, ha szabad lesz, az aszimmetriáról, amiről eddig nem szabadott, de sőt talán…

— A díszpintyeket költöztesd át a másik dúcba! — Ki kéne békülni… — A narratívák nagyon nem egyformák. — …mint az ég, kékülni… — És minden történet, még ha ugyanaz is („ugyanaz” [„»ugyanaz«”]),…

Mert ami történik, soha nem fog történni, és mert ami történt, végtelen újratörténik, vagyunk, ami voltunk, elváltozott minden bennünk, ha a világról beszélünk, csak meghagyjuk kimondatlannak a világot. Télelő: sárga alma csüng a kopasz fán, rejtőzködő szarvas csapása…