kklóóór

Nélküled ül be az ördög kocsmázni; nélküled is beül. Tehát ez nem neked szól, nem is tehetsz róla (ellene se) — de mégsem lehet mindent a függőségre fogni. Elnézed, ahogy paramorfémákkal operál, vagy épp egy hiányos kártyapaklit kukáz elő, elnyíló márványcombokról hadovál a szív királynőt felemelve; hangja néma alt, ahogy leköszön keserédes könnyedséggel, rezignált távolságtartással; tétlen ül (kamuszamuráj), hideghegyi átkot panaszolna föl, de elsétál — — —
 

ma térképet rajzolok rád,
bőröd pausz, 1:1 arányban skiccellek fel,
mint bika a kívánt nőre európát,
rajtad ábrázollak téged,
s visszafogottan színezlek,
az átütő vérerek folyóit kéken,
melleid buckáit barnítom,
hasad síksága zöld
(köldököd: mélyföld),
ágyékod kiemelkedik, édes vízű lagúna,
a karok, lábak félszigetként elnyúlva,
ujjak mólóin siklunk, megfordítalak,
hátad fennsík, kanyon benne gerinced,
feneked kettőshalom, közte dolina,
s feloldalgok lapockáid, a szárnycsonkok szikláihoz,
kerek vállad fenség-hegyeihez,
majd nyakadon zarándokút körbe-körbe,
a sótartó-szurdokok mélyén lélekjárás,
hátul hajadba túrok,
szemből rád csodálkozom,
s külön világába feledkezve,
homlokodon kalandozva,
halántékodon lecsúszva,
füleid titkát felfedezve,
szemeidbe beleveszve,
orrnyerged megmászva,
finom szád bejárva,
arcod arcodra rajzolva belátom,
hiába próbálok alapos lenni,
térképem pontatlan marad,
mindig újra meg újra rád fogok csodálkozni,
néma édenre a sivatag,
s bárhogyan cizelláljam is,
a téged rajtad ábrázoló rajzon
nem fog megjelenni e rajzom.
 

A sötét tónusú képen három személy látszik, egy nő és két férfi ül egy elkerített kocsmaasztal mellett, balra az egyik férfi átkarolja, magához húzza a nőt, a másik férfi velük szemben. Mögöttük piszkossárga fal, ragasztófoltos, törött foglalatú konnektor; az asztal és a padok szalonbarnára kenve. Mindhárman belenéznek az objektívbe, a vaku villanásától mindegyikük szemében vörös lidércfény táncol. A nő mosolyog (mosolya szép, kihívó, egyenesen kacér), fehér, ujjatlan trikóján kirajzolódik nagy és jól formált melle, még ha az asztalra támasztott, fedetlen karja kissé el is takarja. Vállán az egyik férfi keze, nem mosolyog, nem dohányzik (ezt megteszi helyette a másik), háta görbe, nyitott inge alatt kiveheteten mintázatú póló. Mellettük a földön hátizsákok, az asztalon cigarettásdobozok, a hamutartó színültig csikkekkel; féldecis poharak, három tele, üres legalább hat, üdítős palackok. A másik férfi cigarettát tartó jobb keze az asztalon, egyenes derékkal, sapkában, könnyű kabátban ül a jobb oldalon, arcán különös félmosoly, mint aki tapasztalt emberként, de már csak illendőségből, jólneveltségből viselkedik. Sáros a cipőjük.

Nyilván az együttlét az, amit érteni kell ebből a jelenetből, mely ezen a talán létező fényképen látszik, melyet egy lehetséges számítógép valamelyik elfelejtésre méltó vagy mindössze figyelmetlenségből mélyre rejtett mappájában lelhetünk föl IM000946.JPG fájlnév alatt, s kezelhetjük magától értetődő, merő tévedésként a kép EXIF-infója szerinti 2002-es dátumot. Nyugodtan szemlélhetjük e három, árnyékpadon üldögélő alakot, elvégre ránk néznek az objektív üveglencséjén keresztül, semmi közük egymáshoz, voltaképp csak a holdtalan, vak véletlen sodorta őket egymás mellé időlegesen, mi pedig éltünk a lehetőséggel, megragadtuk ezt a pillanatot, s fényképet készítettünk, hát nézegessük, akár a régi csillagokat, a valaha volt, mára puszta névvé lett, meg nem énekelhető rózsát, a szórt fényeket (rose is a rose is a rose is a rose); s bár érezhetően szaga van e képnek, a kellőképp át nem érezhető illatokat, a ciszterna rejtett vízkörét tudatlanságunk nem tudja felfedezni vagy megnevezni. Nincs e képen semmi több, mint ami látható; tragédiájuk és aljasságuk, önzésük és bánatuk, örömük és kétségbeesésük, paráznaságuk és erényük nem érint bennünket, hétköznapi kukkolókat, elcsíphető fényeket hajkurászó utazókat. Nem érzékeljük a vidéki vasútállomás restijének füsttől és az olcsó bor párájától dohos, fojtogató levegőjét, de sem az asztalon lévő italok szagát, nem halljuk őket megszólalni, még csak szuszogni se; nincs a nő friss pézsmaszaga, nincs a szemben ülő férfi égettbőr-szaga, nincs a harmadik izzadságszaga; se sugár, se forgács, se bennrekedt, korongnyi fény nem zavar bennünket e hajnalt meglesve.

Csak a tompa, kiismerhetetlen feszültség tör ránk, lelkiismeretlen guberálókra a maga sajátosan féltékeny és alattomos sugárzásával: ez a kép életlen.