kklóóór

Épp arra gondoltam tegnap késő délelőtt, talán óvatosabban kellene az ördöggel operálnom, mint azt az elmúlt napokban-hetekben tettem; és ekkor érkezett egy levél: arra kértem a szöveggyáras fiatalokat az évad végén, hogy írjanak (névtelenül) értékelést a féléves munkámról, melyeket egyikük összegyűjt, s elküld nekem — ezek jöttek meg (pontosabban csak három), betűhíven idemásolom az egyik bevezetését (az értékelést magát nem), mert elég pontosan illeszkedik mindahhoz, ami itt megjelent mostanság.

Ha szigorúan külső alapján nézzük Lórit, elég démonian néz ki. Sőt, ha az ördög emberi alakot öltene, biztos vagyok benne, hogy úgy nézni ki, mint ő. Szerencsére (vagy sajnos) ezt a viselkedése nem támasztja alá, ugyanis elég rendes fazon, bár lehet, hogy pont így álcázza magát. Nem tudom mikor ismerkedtek meg Zömével, de van egy olyan elméletem is, hogy Zöme, amikor fiatal korában sátáni tanokkal foglalkozott, véletlen megidézte Lucifert, aki Lóri képében kelt életre (gyanús, hogy mindkettő neve L-el kezdődik, ráadásul a Lucifer fényhozót, míg a Lóránt dicsőséget jelent, ami két fogalom elég szorosan kapcsolódik)..

Milyen régen mondtam, hogy nókomment.
 

Hát mi az isten, depressziós az ördög? A tézisre eszmélek, az afázia az ördög litániája, antitézis a természet, és a vér igen különös nedv, a szintézisben önmagára talál a szellem, de meglehet, észre sem veszed, hogy láthatatlan vagy, önmagát elveszítő lélek, miközben véren vesz meg — és az ördög maga nem dadog.

(Vlagyimir Szorokin rajza)
 

falra hányt borsóval festem az ördögöt
 

nincs olyan, hogy „már csak azt kívánom”, mert azt se, ami jön még, bandzsítok, húz az örvény, mint az ördög, csak iszik és prédikál, nem enged, csábító mosolya aggyal basz meg, semmit sem érzek, és ez is baj, nem állnak jól a mondatok, a vak szinonímák e zsákutcában haladtomban, talán mégiscsak jó lenne valahogy visszatérni a világba, bármennyire is nem értem annak dolgait, hiába nagy vicc az egész, melynek végén mindannyian nevetni fogunk, legyen lelkem édes mézeskalács, fessem vörösre a várost, tudjam, hogy ha minden kötél szakad, akár ki is rúghatok a hámból.
 

Itt a szívem, nem disznóláb, vidd, a tiéd, nekem már nem kell, bár valójában fogalmam sincs, mire lehet jó számodra, kicsi szív, mégis sok a hely benne, odaadnom egyszerűen sem nagy szó, megleszek nélküle, tedd a pörköltbe, meglesz nélkülem, mehetek a levesbe, egymás nélkül is jól elvagyunk, nem ragaszkodik hozzám, nekem kevés a kémia hozzá, ha nem szólal meg, szakadni tud csak, máskor aztán ragaszthatatlan törik — a lehetőségek sokféleségébe kissé beleveszve azt kell mondjam, ha törik, ha szakad, szív.