kklóóór

de nem óhajtok mások helyett orrot túrni, még ha elnézhető is, hogy „az irónia a borderline halála” — és nincs „örökös lélekjárás”, csak ilyen-olyan logikák mentén felépülő szerkezeti képletek, melyekkel ugyan messzire nem jut az ember.

Már ha egyáltalán jut valahová bármikor és bármivel.
 

„Hó, hó és hó, minden fehér, az utcán nem zörög semmi, emberi hangok hallatszanak csak, valahogy intimebbek lettek az utcák. […] A hó meg csak hull. Szólnak a harangok.”

(Olga Knyipper Csehovnak,
Moszkva, 1903. október 1.)
 

Balfaszságainkról akartam írni, és nem ám a hétköznapiakról, melyek sora tényleg hosszú, hanem a nagyobb horderejűekről, aztán csak egy szánalmas mondatig jutottam.

Na ez a balfaszság.

Inkább jöjjön a klasszikus videó.
 

Magunkfajta kínaiak nem látszani itt.
 
 
 
 
 

Semmi indulat, pláne düh, csak nagy, tehetetlen szomorúság: utolsó utáni módosításokkal szembesülni in flagranti; látni, hogy vész el valami többre hivatottból az erő, csak mert kiherélték (érzéstelenítés nélkül). Való igaz, a castratók dalai megejtően szépek tudnak lenni, viszont ez az énekstílus elsajátítható az ivarmirigyek elvesztése nélkül is — és valljuk be, mégiscsak jobb tökösnek lenni, mint töketlennek. Megvagyunk egymással: be vagyunk szarva ebben a retardált és frusztrált közegben. Tudjuk: Magyarország. („Ne felejtsétek a képet, / hogy a világ így ér véget, / nem bummal, csak nyüszítéssel, / halkan és korcs szenvedéssel” — ahogy a sláger mondja.)