kklóóór

A „Hogy vagy?”-ra „Helló” a válasz — talán csak azon múlik, hogyan kérdezünk?

Mert mit tudok én tudásról… meg hogy „csodajel volt, csak épp nem vettük észre”, mert nem tudok én, nem szeretek semmit (csak azt a pszeudo-istenélményt, ha inni kezdek és a közöny világít) vagy mert korszerű unalmába von minket a rozsda.

(És a lélek, szűken vett értelemben.)
 

„Mert szerintem undorítóbb diktatúra nincs a szereteténél, még akkor is, ha Pál apostol olyan megejtően ír erről. Mert persze Pál szeretetrohamait, az ő szeretetdoktrínáját akceptálom, nagyon izgalmasnak tartom. Csak a mai világban ez ugyanolyan, mint a »pozitívnak lenni« diktátuma, a falnak megyek tőle. A szeretet nekem a legjobb, én vagyok a legboldogabb, ha olyan passzban vagyok, hogy tudok szeretni. Épp ezért senki ne bántson, ha éppen nem megy. Ne kérjék számon rajtam, ami nem adatott meg nekem! Ráadásul az ember nem igazán adekvát módon éli meg a vágyait, érzelmeit, hanem ritualizálja őket — például a táplálkozását vagy a szerelmi életét —, a hormonkészségei pedig nem feltétlenül esnek egybe a rituáléval. Ezért a mindenkori érzelmi érkezésem valamire még általam is nehezen követhető.”

(Marno János mondatai Kőrizs Imre interjújában
[„Az élet maga destruktív”, Magyar Narancs, 2012. február 23.])
 

„Le kellett volna szopatni, és mégsem közölni” — írta egy kolléga a Literán tegnap megjelent netnaplómra reagálva, én meg csak hümmögtem, mint az egyszeri szerkesztő, akit egy nem tehetséges hölgy az írásai közléséért cserébe orálisan kényeztetett volna.

De mi ez a köd most, amikor hajnalban még olyan tiszta volt az idő?
 

Felnőttes ének


A természet nem emel ki téged,
a Gonosz is csak módjával kísért,
és így harminc felett dereng már:
nem vagy az apád.

Az első szerelemre hideg vizet ihatsz,
az igazira meg nem innál előre,
megjuhászít pár köddé lett barátság,
titokzatos voltod működőre cserélve.

A nap keleten kel, korán,
és nyugaton megy a levesbe,
utazol a HÉV hosszú vonalán
a munka sekély rejtelmeibe.

Összejövetelen
mint üres ruha gunnyadsz,
vagy erőből nevetsz nagyon,
saját, kifáradt poénjaidon.

S mert nem vagy halhatatlan mégsem,
nem akarsz mást: a tavasz legyen hosszú,
a nyár meleg, hogy bolyonghass te
tovább majd az őszben, vagy a szellemed.

És ha beköszönt az ócska tél,
ámulva idézel régi, nagy teleket,
mint aki egyedül, egy telken él
hulló hóban, ami látomás,
s az érintetlen utat nézi hosszan,
amin nem jön többé angyal, mikulás.



Kontrák


Két világ közt létezem,
kajtat az Ördög,
az Isten méreget,
hívő lennék
tele kételemmel,
mániás mindenben,
és minden idegen.

Az utcákon csellengek,
s kimozdulni félek,
nincs perc, melyben nyugodt lennék,
mégis: unalom az élet,
és mint poharamból a bor a porba hull,
nyakalom a szeszes alkonyt: józanul.
A nők először szeretnek,
aztán nagyon gyűlölnek,
barátaim viszi az ár,
s itt forgok hideg örvényben,
s bár látom már az égi fényeket,
ahol járok, alattam lüktet a pokol,
és vallom:
mindenről én tehetek.

Gyenge lettem,
így vagyok erős,
felnőttem hát,
így lettem gyerek,
s mint jólnevelt,
nagyon szépen köszönöm:
mindig van annyi pénzem,
mód legyen léteznem
istenverte, ördögverte
két világ között.
 

(Málik Roland: Báb, Műút-könyvek, 2012, 112; 163.)