kklóóór

Egész nap azon gondolkodtam, mit írjak és/vagy milyen képet tegyek ki ma ide. Eddig jutottam.
 

„[…] ez nekem épp olyan, mint amikor a bűnöző bűnöz, aztán a sitten pénzért nyilatkozik a bulvársajtónak a saját bűntettéről […]”
 

— De még mindig ugyanaz a kérdés: mi értelme szerinted a kommunikációnak akkor, ha az egyik nem is akarja, hogy a másik értse, amit mond?
— Látod, mindenre lehetne koherens válaszom, de nem hiszem, hogy a kommunikáció a koherencián múlik.
— Koherens válaszod? Most se nagyon volt… És hogy nem a koherencián múlik?
— Dehogynem, csak az nem lenne őszinte. Rágalmazz!
 

— De nyilván én vagyok csak értetlen…
— Én semmit nem értek, amit mondok. Nem is akarok.
— Megmondanád, hogy most miért és kinek beszélek?
— Csak máshogy élem a valóságot, mint te… Nem tragédia.
— És ugyan kinek panaszkodhatnánk…
— A nőknek van ideje.
 

— Nem kell ahhoz a skizofréniáig menni, hogy ugyanazok a belső konfliktusok zajoljanak.
— De szerintem a legtöbbször nem is lehet tőmondatokból, félutalásokból érteni, csak úgy tenni, mintha. És örülni…
— Ami foglalkoztat, nem véletlenül foglalkoztat.
— Hogyan segíthetnék most?
— Sehogy. Beszívok meg iszok. „Rajtunk már a baszás sem segít” — ez a mai napi mottóm.
— Hmmm… felettébb építő.
— Véleményt nem kérünk.
 

— Cseréltünk.
— „Cseréltünk”?
— Igen. Csak én, míg cserélünk, nem tűnök el.
— De mit „cseréltünk”? És mi az, hogy „nem tűnsz el”?
— Azt hiszem, egész más oldalról közelítettem a problémáidhoz.
— Egyszerűen nem tudom követni, amit mondasz. Nyilván bennem van a hiba, nem értek tőmondatokból, félutalásokból.
 

— Úgy nézel ki, mint egy ribanc…
— Talán mert az is vagyok…
— Te leszoptad a barátomat?
— Nem, pfúj!
— Tudtam, tudtam, hogy nem…
— De lehet, hogy mégis.