kklóóór

Nálad a bölcsek köve, életem, ne feledd; s bár örök életet, de még csak permanens fiatalságot sem ad, ám a tudást nyújtja, hogy te tudod, te birtoklod a megfellebzehetetlen igazságot mindig, minden körülményben, hát ne restelld használni is: mondd ki magabiztosan az igazad, ügyet se vess a kétkedőkre, az ellenérvekkel érkezőkre, meg se halld, ha ellentmondanak neked, de vesd meg őket látványosan, hisz te tudod, de más bizonyosan nem, oszd meg hát mindenkivel, ossz meg hát vele mindenkit, tedd ezt könnyed felsőbbségérzettel, mondj nemet, ha kérdeznek, de ne hagyj inkább kérdezni senkit; tiéd az igazság, tudod. Hányj fittyet a tudatlan, ostobán kérődző sokaságra, s ha már mégis tönkrement az életed, nem hiába volt igazad, ha sok hibában pácolva hagytad tönkremenni, hiszen aminek tönkre kell mennie, menjen is, ne mentsd a „menthetőt”; és ezek után ne habozz más életét is elízesíteni tudásoddal, konkrétan tedd tönkre, ha a tiéd úgyis romokban, te add ehhez a legjobb tanácsokat, te vezesd a lépéseiket, pusztuljon, aminek vesznie kell, s mindennek el kell pusztulnia, vesszen minden, ha már ami a tiéd, tönkrement; de megmarad, mindig, minden körülményben megmarad az igazad, az a megfellebezhetetlen, az a mindenre érvényes, tiéd a bölcsek köve, édesem.
 

Te, aki tudsz vezetni,
fékeznél, ha egy kesztyű
volna az útra dobva
eléd, ahol a zebrát
közlekedési lámpa
világítja be zölden,
pirosan, sárgán, vagy ha
későre jár, csak sárgán,
elhinnéd azt, hogy sün, vagy
egyéb elütött állat;
mondjuk, hogy időd volna,
kedved is lenne élni
és élni hagyni mást is,
megállni és kiszállni
a hülye sünt szapulva,
vagy észrevenni rögtön,
hogy az egy kesztyű ott csak,
mégse lépni a gázra,
ha már nem tetted addig,
hanem kiszállni, és úgy
konstatálni, hogy kesztyű,
kesztyű az útra vetve,
és mivel te állsz itt csak,
nyilván eléd vetették,
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
rájönni, hogy nem is fog,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni?
Megmondom, miért kérdem,
mert nem tudok vezetni,
és egy zebrára esve
heverek mint egy kesztyű,
pirosan, sárgán, zölden,
ilyenkor már csak sárgán
villódzik rám a lámpa,
el is vagyok veszítve,
meg is vagyok találva,
van is párom meg nincs is,
egyedül mint az ujjam,
akármelyik az ötből,
mert nem jelentek semmit,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni.
 

(Források:
szöveg: K. I.: Élőbeszéd, Magvető, 2006, 5–6;
hang: lyrikline.org.)
 

Ha díszkíséret állna itt meg
véglettől-végletig-útja közben
— elővéd, utóvéd, közte hintó —,
be kéne abba ülni ketten,
mit szólnál hozzá, szomorú
kincsem, ép eszem?

Vagy elég volna okosnak lenni?
nem kéne elválnunk úgy se, mert
te csilloghatnál és beszélhetnél
a vendégeknek, én meg kenném
a szendvicseket, szomorú
kincsem, ép eszem.

Vagy úgy gondolod, hogy
nem vagyunk kettő? hogy olyan
agyam van, hogy nem vagyunk?
Próbáljuk ki: hát akkor nem lesz
szomorú kincsem,
ép eszem.

Látod, ez se megy: épeszű vagyok, de
abból, hogy megszólítottalak, most
kételkedsz persze az ép eszemben,
de jobb, ha mind a ketten tudjuk, hogy
többről van itt szó, mint mirólunk,
szomorú kincsem,
ép eszem:
bizony, bizony, az okosabb többi csak
mibennünk kettőnkben bízhat,
mert nincs jobb. A mi
létünk-nemlétünk erkölcsi
kérdés, ne röhögj, szomorú
kincsem, ép eszem.

Mi ketten együtt
tudunk egy titkot, tudunk
egy pontot, ahonnan
mozdítható minden, ahonnan
ki lehet forgatni bármit — és nem
érdekel minket, szomorú
kincsem, ép eszem.

A nullát érezzük, mint plusz és mínusz,
ahogy a szarvasgombát a disznó,
ahogy herélt a háremet, ahogy
hőmérő a lázat, színész a náci
tisztet és végtelent a bandzsa — és nem
tudjuk használni, szomorú
kincsem, ép eszem.

Ránk lehet bízni, mert nem érdekel, és ha
megőrülünk, sem érdekel.

Gyengék vagyunk, mert félünk a sötétben,
erősek vagyunk, mert félünk a sötétben.

Az, hogy mi vagyunk, semmit sem használ —
csak éppen valami, ami nem használ semmit.
Tudjuk, hogy megtehetünk mindent,
és azért kellünk, mert nem tesszük meg.

Fogalmunk sincs, hogy miből látják, de
ordít rólunk, hogy nem tesszük meg.

És szó sincs róla, hogy velünk nem lehet
bármit megtenni az égvilágon,

gyávák vagyunk és hűtlenek: a végén
talán majd mi állunk itt megokosodva,
gonoszan.

Kínos, ha így lesz. De akkor a helyünkön
már egy másik áll majd az ép eszével.
Tudod, itt hisznek a gondviselésben.

Hát higgyünk mi is a gondviselésben,
de mégiscsak jobb, hogy egyszer beszéltünk,
szomorú kincsem, ép eszem.
 

(Források:
szöveg: K. I.: Hideg, Palatinus, 2001, 38–40;
hang: lyrikline.org.)
 

ez az egész illően, de olcsón öltözött
ember nem egyéb, mint az emberi sze-
génység és tehetetlenség sablonképze-
te. amit én mondtam és amit ő mondott,
mindaz, amit én tettem és ami énben-
nem végbement, és amit ő tett, színlelt
tenni, amit én színleltem és ami őben-
ne végbement, az mind ez a sablon volt,
az emberi létezés tökéletlenségének, sze-
génységének, esendőségének, kisebbren-
dűségének, halálos fáradtságának ez a
sablonképzete, és egy pillanat alatt olyan
benyomásom volt, hogy egy beteg ember
lépett be a házamba, hogy egy beteg em-
berrel van dolgom, egy segítségre szoru-
lóval. az az ember egyáltalán nem tudta,
hogy mit akar, s ezt én a leghatásosabb
módon tettem nyilvánvalóvá előtte. azt
mondtam, hogy beteges, amit tesz, esz-
telen, ha nem értelmetlen. felémjövete-
lével bebizonyította ezt az állítást, egy-
szerre leverő agyellazulást éreztem, azt
a növekvő érzést, hogy el vagyok vesz-
ve, nyilvánvalóan, leegyszerűsítve azt
mondhatnám, hogy ő jön, az eszem meg
megy. (a nagyteremben éppen egy rakás
iskolást étkeztettek, forró levest adtak
nekik, és arra voltak intve, hogy ne han-
goskodjanak. milyen borzalmas emberek
lesznek majd ezekből a gyanútlan terem-
tésekből, gondoltam, amikor kimentünk.)

(2007)