kklóóór

Ha képzelhető, hogy Twin Peaks létezhet, sőt hogy Magyarországon is lehet Twin Peaks, akkor az bizonyosan Onga lenne az, és nem csak a falu határában domborodó kettőshalom („ikercsúcs”) miatt — bár meggyőződésem, hogy ott kilengene az iránytű...
 

Ezt a blogot ilyen-olyan ongai történetekkel töltjük majd meg, társszerző: Málik Roland, illetve a későbbiekben további közreműködők csatlakozása is várható.

Mindenkinek ajánljuk magunkat, s ne feledjék: egy ongai nem felejt...
 

„Álmomban másvalaki nyelvén szólt a nyelvem, / Álmomban egy másiknak a bőrét hordtam, / Álmomban saját magamat szerettem, / Álmomban a tigris rokona voltam. // Álmomban énbennem lakozott az Éden, / Kertet sarjasztott a leheletem heve, / Álmomban ismertem az egész Teremtést, / Álmomban tudtam, mi a teremtő neve.”

„Álmomban — a legszebb álomban mind közül — / Minden álmom tökéletes volt és való, / És mi örökké éltünk bennük boldogan, / Te — a bennem, és én — a benned lakó.”

(Clive Barker: Abarat — Varázsórák, véres éjek,
Metropolis Media, 2009, 6.)
 

az esti ködben hang száll, bárka súrolja a gázlót,
arany szarufák éjszín vízen, szürke jelzősor vezet...

érezlek a konyhában, illatok: réteg rétegen.
szívpörkölt vörösborban, sült vér;
hús a húshoz, nedv a nedvhez.
se sugár, se forgács, se bennrekedt, korongnyi fény
nem bántja a mélyszín, lágy étket.

egy nőben véget ér az úri faj: mindenevő lakoma.
mert mindnyájunk teste ugyanabból a húsból való,
csupán a virtus tesz köztünk különbséget.
„ne érje nyelvem más íz lovagom szíve után.”

látom őt, akiben már nem dobogsz. az ablakhoz lép,
halvány, kemény kőre feszülő karcsú, kemény ujjak.
hallom hangját, ahogy bő ruhaujjába kap a szél,
s háttal veti ki magát, csak saját halálát ne lássa.
 
 

A trubadúr Guilhèm de Cabestanh razója („regényes életrajz”, kb.) szerint a többek között Boccaccio által is feldolgozott szívevés-történet (lásd Dekameron, IV/9) elszenvedője: a költőt, aki egyszersmind a vár fehér asszonyának szeretője (értsd: valódi, választott szerelme) is, a féltékeny várúr egy vadászat alkalmával megöli, szívét kivágja, megsüti, majd felszolgálja feleségének, aki azt jóízűen elfogyasztja. Ezután elmondja neki, mit is evett („nem csodálkozom rajta, hogy holtában ízlik néked az, ki életében mindennél jobban ízlett” — így Boccacciónál, Révay József fordításában); a nő elsápad, kijelenti, hogy e nemes étel után nem mehet más le a torkán, majd háttal veti ki magát az ablakon — háttal! Heidegger elmehet a picsába, semmi „előrefutás a halálba”, semmi ilyen szarság. Háttal, hogy ne is lássam a saját halálomat.
(Persze erről a történetről mindig eszembe jut, ahogyan egyszer egy akkorra már egészen elcsendesedett lakásból távoztam szomorúan és szorongva, egy nő mellől keltem föl, és azt láttam, hogy az előszobában éjjel levetett bakancsom talpáról leolvadt az összes rátapadt hó; ami pedig távozásom után maradt, mert csak beledugtam lábam a bakancsba, és hátrafelé lépdeltem ki a lakásból, mindössze néhány vizes cipőnyom befelé, majd két, talp alakú tócsa, de a nyomhagyó nincs sehol, mintha talán nem is lett volna soha.)
És egy új recept e témára: a frissen átmosott szívet egészben, néhány gerezd fokhagymával együtt vörösborban fél órán keresztül főzzük, majd a bort leöntve borsos, sós, majorannás vízben lassú tűzön puhítjuk tovább még legalább egy órán át. A köretként szolgáló krumplit ugyanebben a lében főzzük meg, melyből a szívet már kivettük, majd leszűrve reszelt füstölt sajttal és frissen szeletelt petrezselyemzölddel elkeverve összetörjük. A megfőtt szívet tetszes szerinti méretűre kockázva forró olajban két-három percig sütjük.
(Ja, a fentebbi vers 2003-ból való.)
 

(Joy Division: Decades)