Kinek így, kinek úgy csörög (a dió erre, arra meg a mogyoró), be vagyunk zárva egy csengőhangoktól zsongó világba, egy folyamatos csöngetésbe, amely maga a világ. És akkor itt jön a Zerkula-féle keserves („baszom, aki hová való”); mily nagy a táguló univerzum, sokfelé el lehet szaladni benne, ha pedig szalonképes a habzó világegyetem modellje, akkor valamennyire (de csak valamennyire!) még ki is futhatunk belőle — na de hova, ha az ember azt sem tudja, hová való. Eme lehetséges alternatívák is olyanok, mint a flox, „a szó, mellyel a lakott világból elkóborolt dolgok, a nyárba csellengett gyerekcsapatok, a kinccsel süllyedő karavellák visszahívhatók. Gyakorlati haszna mégsem több, mint egy kétezer éves lyukas amfórának, a sallangtalan görögtudásnak vagy Kosztolányi Dezső telefonszámának: senki nem tudja kimondani.” Nyár van.
Értelme a külön csengőhangoknak se sok, bár pragmatikusan olykor jól jöhet, ha már a csörgésből tudod, ki hív: a kijelzőre sem kell nézned, pláne felvenni, ha („nékem a lejtő jutott volt”). És mi értelme egy olyan számhoz rendelni saját csengőhangot, melyről véletlenül sem hívnak fel? Minek megszerezni mondjuk Milla Jovovich privát számát, ha nemhogy nem hívod fel, de még odáig sem jutsz, hogy beírd a készülékbe? Vad délután, a föld parázsló.
A flox talán tényleg egy „törzsi tánc, az első bozótban ruhás szeretkezés, annak a vad és szelíd démonnak a neve, aki a mádi aszúban lakik.” Ha haldoklom, ezt suttogom: „baszom, aki hová való.”
új kommentek