Add meg magad, arcod csak önmagáért való, önző harc, tedd legendássá a jelentéstelen profilt, emelj ki egyetlen ívet belőle, felhangzik egy régi, kedvelt melódia, de nem ám a „régi nóta”, majd rögtön rá egy húszéves punk sláger rockabilly-verziója, és a teljesen jogos röhögés helyett a sírás kap el, hát add fel magad, menekülésed értelmetlen, bár önzetlen karc a felszínen, mit épp csak érintesz, alulról, holott leginkább kettémetszenéd magad a felszín pengéjével, ha lenne éle, ha lenne élet, melyben így megosztva magad, prímán egzisztálsz, add el magad, kettőt az egyben, vidd többre, és vidd tönkre, ha nem visz sehová, minek vinnie kéne — — —