Csak megint mint egy (két) idióta, ám ettől még nem kevésbé nyomasztó álom (saját szemmel akarni látni, ezzel megsemmisíteni a hagyományt, egyszersmind hagyományt is alapítani), a nekropszia szabványos menete szerint elsőbb az externális vizsgálat, felületi rátekintés (ez egy koszorúslány-ruha), vízpart, nők, előző éjjel a hajón megerőszakolták őket a katonák, mondják (valaki rettentően szerette egy napig), nem sírnak, óvatosan panaszkodnak, csak tudjuk, hogy megtörtént, nagyjából minden sötétbarna meg tintakék (aztán kidobta, mint egy karácsonyfát), majd együtt nézzük végig, ahogy a hajójukra tüzet nyitnak, akik el akarják még a nyomukat is törölni teljesen (olyan különleges... aztán az út szélére kerül), megölni őket, vörös lángok csapnak föl (az angyalhaj még lengedezik rajta), ez nem csak torkolattűz már, a hajó kigyullad, s nem tudok semmit csinálni, eszköztelen vagyok, tehetetlen, és gyáva is talán (mint egy megerőszakolt nő, a bugyija kifordítva, ragasztószalaggal lekötözve), vizes a ruhám, fázom, és mintha mégsem félnénk attól, hogy lelőnek, vagy mintha nem attól félnénk (illik hozzánk).
Tovább haladva, mert jön az internális analízis (emlékszem, emlékszem, nem tudom, mire), sorban a koponyától, mintha két eszköz sajátos és immanens tulajdonsága lenne az oppozíció (a kutyától fosok, az embertől hányok), jóé és gonoszé, micsoda hülyeség ez a leegyszerűsítés, gondolom most arról, ami akkor még felcserélhetőségében is természetesnek tűnt föl (nehéz a nyelv; töröm), megyünk tovább, a mellkasnál az egyik zörömbölve kotyog, felhangzik a Machine Gun, a másik inkább csak sípol és gurguláz, hallom a Machine Gun karcos hagjait (miközben rádöbbenek, vannak feloldható, s így „megszeghető” ígéretek, hát feloldom, holott egyébként sem hinném, hogy betartatna, volt, ki engem oldott föl, nyilván kimondatlanul is), a hasüregnél már öt tétel csomósodik ki a két végletből (és felesleges aggodalmaskodni holmi fotográfiák miatt, melyek szükségszerűen megsemmisíttettek egy sírós gyurmázást követően), nem is teljesen értem, hogyan lesz a záróakkordban a kettő eggyé (visszhangzik a tévéből a reklám, hogy „játsszam újra”, és hadd ne akarjuk tudni, mit is), hogyan kaphat ez formát, pláne ilyet (de azért mégsem lehet mindent a függőségre fogni), a kismedencei komplexumnál tartva minden konkrétum eltűnik nyomasztóan gyorsan, hogy csak valami meglehetősen homályos emlékkép maradjon (ugyan mit is „szeret” és „nem szeret” az ember), a nyaki komplexumnál befejezve a vizsgálódást felmerülhet a gyanú (ahogyan Dimitrij Lénáról mesél), talán valami nagy ismeretlen akarata ([és nincs válasz:] minden nap tanulni egy új szót, azt kellene), hogy mégse lássam rendesen (e világok mindegyike a tiétek, kivéve az Európát — ne szálljatok le rá!), mégse tudatosulhasson (ha olyan világokról álmodsz, melyek sosem léteztek vagy soha nem fognak létezni, és boldognak érzed magad, akkor feladtad) — miközben akad, aki elgondolja Budapestet lángokban.
új kommentek