Az adatlap tanúsága szerint a szövegfájl (a kert.doc) létrehozva 2009. február 3-án, délelőtt fél tízkor, az akkori jegyzetfüzetembe felírt mondatok kerültek bele, egyértelműen nem jók, inkább csak afféle szenvelgő feljegyzéseknek tűnnek föl innen nézve. A cím már akkor is a fentebbi volt (persze kizárólag kisbetűkkel), nyilvánvaló utalással Varga Zoltán Tamás verseskötetének címére (A kert. Lassú mozgás); s emlékszem, a gépelés közben többször megfordultam székemen, s kinéztem az ablakon át a kertre, az elvadult kertre, az előző délután járt a fejemben, s hogy ami ott elhangzott, számomra valamiképp biztató. Naiv pöcs voltam.

„Az a bolond, aki most, hogy ragyog az ég, mégis áldozat” — hallom e pillanatban egy igazán tré zeneszám szövegét, ennél már alighanem a „Sirályok sírnak, mint én” sor is jobb, bár ez sem kevés kuncogást váltott ki belőlem ebben az időszakban, akárhányszor csak hallottam a Trióban, az akkor hozzám legközelebb eső kocsmában, ahol délelőtthosszokat töltöttem üres fejjel és egyre üresedő tekintettel, bár olykor olvasni próbálva vagy épp a tévét bámulva, nemritkán az épp aktuális vázlatfüzetembe firkálva. Most előkerestem az akkori füzetet — vitán felül áll, hogy a legszomorúbb és egyszersmind a legszánalmasabb is az összes közül —, a „mottóját” épp február harmadikán rajzoltam bele, a sokszor emlegetett vízszintes vonal, szürkefaktúrás mezőben, kétszeresen keretezve — na hiszen. Persze akkor még hittem abban, hogy ez jelent valamit. Na hiszen. Mímeljük kertünket.

Tehát ami elhangzott előző délután, amikor Zsuzsával találkoztam, az dolgozott bennem erősen, látványosan — miért gondoltam, hogy mindaz „reményre ad okot”? Miért tettem ezen a napon, kora délután ki a San Marcón látott döglött galamb inspirálta színvázlatomat a Műút-blogra, pláne [...] címmel? Hogyan álltam kis szobámban mégis tanácstalan arccal a szekrény mellett, amikor Kata lefotózott? Hogyan rendeltem ez estén keserűlikőröket Rolanddal? Ki volt az, akinek a hangjegyzeteit bár áttöltöttem a diktafonomról a gépre, mégsem mertem visszahallgatni azóta sem? Ki nem látott semmit? Ki volt vak mindenre?

Mégis — mondom, iszonyú naiv voltam — hittem valamiben, miközben nem átalltam olyanokat leírni, majd begépelni és elmenteni ebbe a fájlba, melyet most, egy év után módosítok, azaz prózai sorokat rovok egymás alá, visszaemlékezve arra, amire valószínűleg nem kellene emlékezni (különösen nem holmi eszelős nosztalgiát érezni eme időszak iránt), és nem is emlékszem rá tökéletesen („I have forgot much, Cynara! gone with the wind” — Ernest Dowson), de az akkor ideírtak itt vannak sorra, szégyenemre, emlékezetem megsegítésére, nevetségessé tételemre, tessék: a napok csak telnek, és erről nem is szabad beszélnem
hogy bírni kell ép ésszel
 
tartani magam
 
a kertben pedig semmi mozgás, mióta elvitték a kutyákat
néha macskaszarba lépek, de soha nem látom őket
 
a szarkák szoktak zörögni néha az avarral
 
az üveg mögül figyelem a mozdulatlan kertet
 
mindent értek
és annál rosszabb
 
a halvány reggeli napfényben még a fű téli fakózöldje is jobban mutat
nem sokkal
a múlt vasárnap hajnali havat furcsább volt látni
de az is könnyen olvadt
 
a napok egyre hosszabbak
a hétvégék a legnehezebbek
 
„Félek a nagy szavaktól, idegesítenek, untatnak, sokszor cikisek is, de igyekszem nem megkerülni őket. Sírni sem illik, de muszáj.”
(Kemény István) — ezek álltak itt. Az idézet kivételével rémes, rossz mondatok, ki kellett volna vágni őket a fenébe, nyilván; a lomtárban a helyük, illetve még ott se. Miért nem töröltem ki az egészet? Kinek „jó” ez? Kinek „kell” ez?

2009. február harmadika óta néhányszor kinyitottam ezt a fájlt, elolvastam a tartalmát, majd elszomorodva az igazán gyér minőségtől, bezártam. A helyzet e tekintetben természetesen azóta sem változott, hiába e magyarázó-emlékező prózai sorok. Minden marad az, ami. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem lehet megírni mindezt. Marad magának mindegyik apró vagy épp nem apró tény, nem is kell foglalkozni vele. Negyedikén mentem először pszichiáterhez, előző nap nyilván már erre is megpróbáltam fölkészülni. Látom magam, ülök az ablakkal szemben, kifelé bámulok — és a kertről még mindig nem mondtam semmit.