kklóóór

Még a kávé is keserű, tudatalattim pedig a felettes énemmel piál. Gyenge véglény, le vagyok szarva.
 

És aztán arra gondolok, ha már úgy van, hogy mondtam, amit nem mondtam, leginkább most lenne ideje menni. Nem fogok elköszönni.
 

A felettes énem nagyon berágott a tegnapelőtt este miatt, sallere leverte rólam a napszemüveget, a tudatalattimnak is adott volna egy kokit, de az a gyáva szar elszaladt.
 

Tegnap este a tudatalattimmal ittam itthon. Nem igazán vagyunk jóban, és ismét csak komoly összetűzésbe keveredtünk, féltem is, hogy esetleg durva verekedés lesz a vége. Már épp arra gondoltam, hogy akkor most jön a szokásos, azt mondja megint, „intézzük el kultúráltan, szkanderrel, úgyis erősebb az argumentációs bázisom”, de aztán csak ültünk a sötétben, csöndben, ő ködszemüvegben, én napszemüvegben. Később cseréltünk. Aztán megint.
 

„Készen vagyunk.” „És jöttök ti még a mi utcánkba.”
„Nahát, tavasz van!” „Köszönjük a hozzászólást.”
„Nem jó az arcod. Intakt.” „Tikk-takk.”

„— Na, mi volt az a Trier-film? Ének az esőben!
— Lófaszt. Táncos a sötétben.”

„Másnapos macska, ezt nem fogom elfelejteni.”

„— …és figyelem, hogy mi ez.
— Ez a te fejedben megy!
— Annál inkább!”