kklóóór

(A poszt eredeti megjelenése: Műút-blog, 2009. január 28.)
 

(„A boráztatta bariton azt mondja, dőljön a torony, ha már csak varjak lakják.” — Mándoki György)
 

(Trabant: Ott torony volt)
 

„Control + Shift + Escape. Életében nem használta ezt a billentyűkombinációt, nem is állnak rá az ujjai rendesen, le kell néznie a klaviatúrára, hogy eltalálja a hármat egyszerre. A monitor egyszerre elsötétül, középen ablak, »No return from this point. Are you sure?«, Smiles az egér után nyúl, és a »Yes«-re kattint. Föltápászkodik a konyhaasztalra állított számítógép mellől, felázott szempilláiról kézfejével törli a könnyet, a rohadt életbe, most biztosan csupa vér lett az arca, önkéntelenül képmását keresi a sötétben tükröződő konyhaablakban, azután eszmél, nincs ott vér egy csepp se, a hűtőszekrényhez tántorog, narancsleves dobozból húz jókorát, várja, hogy öblítődjék a rozsdás véríz, de nincs véríz se, semmi se. Csúf grimaszt vág az ablaküvegbe. Szokni kell még a halált. Amott zubogás, L. a gyereknek ereszti a vizet. Smiles összeszedi magát, kilép a konyhából, és megpróbál észrevétlenül eljutni a félig nyitott fürdőszobaajtó mellett.
— A neten vagy még? Telefonálnom kéne — üvölti túl a robajt L., nem meglepő hatékonysággal. Smiles morog valami hallhatatlant, settenkedik tovább.
— Mért nem válaszolsz, ha kérdezek valamit? — L. már az ajtóban áll, teste mellett lógó, fürdőhabos karokkal, mellét kidüllesztve, harckész pozícióban.
Smilesnak sikerül ellopakodnia mellette, úristen, de jó volna legalább a nappalit elérni, ott már biztonságban lenne, főleg ha talál valami ifi kettő rangadót az ESPN-en, azzal takaródzhat, L. odáig posztmodern, hogy a futballrajongást tiszteletre méltónak tartja, sörrel-ropival önszántából támogatja, és sohasem merészelne belebeszélni a meccsbe, csak meséli másnap társaságban büszkén, hogy Smiles tegnap este bizony meccset nézett, ő meg lábujjhegyen hordta szorgalmatosan a sört-ropit, a nők empátiával, a férfiak irigységgel telve bólogatnak, L. büszkén Smiles hajába túr, te javíthatatlan, te. Smiles utálja a sört is, a ropit is, és utálja a futballt, de most, hogy a nappali karnyújtásnyira, csak küzd a távolsággal, az ajtóig két lépés, a távirányítóig négy.
— Mért nem válaszolsz, hallod, hozzád beszélek, hozzád, érted?
— Épp most lettem öngyilkos, bazmeg — motyogja Smiles mentében, de úgy, hogy maga se hallja, vissza se fordul, csak tovább egyenletes léptekkel, egyenes háttal, amúgy elviselhetetlenül bizsereg a tarkója, várja a hátulról érkező rohamot, a koloratúr rikoltozást, aztán saját tenorját, a gyerekbömbölést, a nyugvó szakaszban fel-felhüppenő hangokat, az álmot.
— Micsoda? Mit mondtál? Hallod? Mondd csak nyugodtan, hallgatlak, na mondjad — mesteri provokátor, utcai dúrban: Anyámat szidtad? Ismételd meg!
Smiles feladja. Megáll, hátrafordul, szembenéz, s közben keres valami relevánsat, ami kielégíthetné L. szokásos nyáresti karakterigényét, jó esetben szóközökkel.
— A nyugati gondolkodás iránya ezidáig a konkréttól az absztrakt, a testtől az elme felé mutatott; ám ma este ráébredtem e karteziánus megkülönböztetés esendő voltára — recsitál ki tudja mitől megnáthásodott, síri hangon, és kézfejét szórakozottan elhúzza orra előtt. — Most értettem meg, hogy a kibertér azáltal, hogy szó szerint az elme által feltalált terekben helyezi el a testet, közvetlenül is e tévedés feloldásán alapul.
— Akkor mehetek telefonálni?
— Mehetsz telefonálni — mondja nyugtatólag, megteszi a maradék négy lépést, és elégedetten a tévé elé tesped. 273, szóközökkel; mellesleg elképzelhető, hogy egyéni rekord. Ellenőrizni Excelben! Hazaipálya-csúcs, az biztos. Meccs persze nincs, de most már mindegy, leveszi a hangerőt teljesen, és gyerekes dacból meg sem próbálja szájmozgás alapján kitalálni, mely kérdésben jutna leginkább konszenzusra két túlsminkelt majom a téglásra tapétázott stúdióban. Már nem sír, inkább unatkozik.”

(Jake Smiles: 1 link, Magvető, 2001, 6–8.)
 

(Portishead: To Kill a Dead Man)
 

„Ezek a naptárak haszontalanok, [...].
De legalább [...], mi az, amire [...]. Főleg az utóbbi.”
 

— Szeretnék pár napig egyedül lenni.
— Már ennyi az idő? Ilyen hamar elmúlt egy év?
 

„Vajon én magam leszek a saját történetem főszereplője, vagy ezt a hősi posztot másvalaki tölti be?”

„Hiszen az általam ismert élete mögött egy másik, titkos élet rejtőzött, amögött pedig talán újabb titkok bújnak meg.”

„És a többi béna csönd, mint a tévében.”
 

(René Magritte: Másolni tilos;
Noir Désir: Le vent nous portera)