Hölgyeim és Uraim! Jó estét kívánok. Amikor, amikor beszéltünk arról, hogy mi is legyen, nehéz ügy ez. De nem fogok érzelgősködni. Úgy döntöttem. E miatt a nekem legkedvesebb verssel fogom elkezdeni. Ami egy átirat, a címében őrzi önmagát. És gyakorlatilag mindent elmond. Tandori Dezső: Josef Bajz hogyan magyarázzunk el verseket. Tandori Dezső Josef Bajz hogyan magyarázzunk el verseket című versének elején a szerző egy képet mutat. Bajz akciójának fényképét. Melyen ott látható maga Josef Bajz egy halott nyúllal és ez így maga a kép, mondja Tandori és ez így maga a kép. Melyet a szerző mutat, s melyben magától értetődően benne áll maga Tandori Dezső is. Mit magyaráz ez a kép és kinek. A Josef Bajz-t és a nyulat ábrázoló képet felmutató Tandori jelenléte által. Maga a megjelenítő, Tandori Dezső soha nem jelenne meg előttünk Bajz halottas zsírmaszkjában, valószínűleg nem jelenne meg sehogy sem a maga fizikai mivoltában. De hol van ő maga, amikor felteszi a kérdést, de hol vagyunk mi? Miféle semmibe néz el a nyúl gyengéden tartott teteme fölött Bajz. Mi az, amit igazából csak a halott nyúl, történetesen egy nyúl ért meg. Miből? Hát ez a kérdés, a miből is. Nyilván az együttlét, amit érteni kell ebből a jelenetből. Nemcsak Josef Bajzét, a nyúlét, Tandoriét és a képek képzetét. Materializálódjanak ezek akár versként. Nemcsak a fizikai lehetetlent és nemcsak a szellemit, hanem, hogy a képek, épp úgy, mint a versek megértésre vágynak. Hogy a halott nyúl oly közelségbe került hozzánk, történetesen egy nyúl holtan, hogy most már ledőltek a korlátok. Most már a megmagyarázhatatlant elmondhatjuk. El annak, aki azt sem tudta volna különben, hogy van, vagy van valami megmagyarázandó. De hogy azt a nyúl tudta, hogy van valami, nyúlság fölötti, bizonyosra vehető — mondja Tandori. Biztosra vehető, s folytatja, ahogy mi is tudjuk, hogy van valami fölöttünk. A képeink fölött, a vers fölött, túl ezen és ezen is, meg ami mondható róla. És még valamit, a halott nyúllal most már kapcsolatunk van és csak mert képzőművészek, költők vagyunk, Bajz és Tandori mindenképp és legalábbis. Ez az. Nem volna mit mondani, nem lenne a neve. A végső kapcsolat túlján persze, ha nem neveznénk el képnek, vagy versnek, ha nem volna épp ez, vagy az, vagy amaz, végül kép, vagy vers. Míg ezt írtam macskáink, Widgenstein és Kosztolányi, a büdös és a radírpók egymást kergették körbe-körbe a lakásban és egyszer jó lenne elmagyarázni nekik, mégis miről is volt, van szó ezzel. Egyszerűen el fogom magyarázni nekik, biztosan ezt a verset. Addig meg például most megyek és megetetem őket, hogy ezzel is tovább tolódjon mindenféle magyarázat. Az etetéssel azt próbálom elmagyarázni magamnak és persze nekik, illetve mindazoknak, akik ezt olvassák, hallgatják, hogy erre az írásra igazából most nincs is szükség. És Tandorira gondolok. A Bajzra gondoló Tandorira, ahogy mintha Bajz imádkozott volna érte, hogy nem volt semmi szó, egy hang se azon a képen. Én is láthatatlan maradok, gondolja, pedig mégis csak látható. Hiába nincs semmi szóban, semmi kép ott, vagy akár itt, mintha legalább a szóban nem forogna a világ. Egy pillanat. Nem a zenekar kedvéért, nem a világ kedvéért, nem bárki kedvéért, hanem a kiadóm kedvéért egy hülye vers. Jötment. Felugrottam minap az ördöghöz én is pár percre. Mit magolsz meszes, kérdeztem elsőre. Nem tetszhetett neki belépőm, leköpött. Nem ezt kérdeztem, hanem, hogy mit magolsz meszes. Kezdtem újra. Nagy kokit adott. De szót se szólt. Leültem és vártam, mi történhet, ha már ilyen jól elvagyunk. Csak nézett mélyen szemembe, fáradt volt tekintete. Cigarettára gyújtott, megkínált. Ital nincs — kérdeztem. Pillantásával mutatta hol az üveg, pohár nem kell. Rám fújta a füstöt, sanda tekintete gúnyosba hajlott. Ráfújtam a füstöt, gyáva tekintetem arrább alázkodott. Vártam mi lesz még. Ha már ilyen jól elvagyunk. Nézett. Bandzsa szemével egyre mélyebbre túrt bennem, éreztem tekintete, minden gondolatom átkutatja. Elvette tőlem az üveget, meghúzta, visszaadta, újra rágyújtott, újra ivott, rágyújtottam, ittam. Mondhatna valamit, vagy legalább ütne még egyszer meg. Várakoztam. Ha már ilyen jól elvagyunk. Ivott és dohányzott, ittam, dohányoztam. Kezdtem megalázkodóból szánalmassá válni. Szemének tompa fénye egyre szürkült, szemem üveges tompasága egyre szürkült és majd, egyszer csak, hoppá, énekelni kezdett bor áztatta baritonján. Ha már ilyen jól elvagyunk. A mókus örs egy démon raj. Veled hál és veled jár, velük csupa móka vár. Ne gondold, hogy viccelek. Hangütésén megdöbbentem, de nem nagyon. Csak, csupán rémisztő volt hallani víg zengését, magabiztos élcelődését, bár miért is ne beszélhetnénk erről. Ugye, most, ha már ilyen jól elvagyunk. A mókus örs nem kobold kórus, folytatta. Azzal talán még ellennél. A mókus örs hazavág, de tényleg. Igazából egy se mókus. Csakugyan nem viccel, ugrottam föl. Ő megragadott. Rágyújtott, megkínált, kezembe adta az üveget. Leültetett tekintetével, ha már ilyen jól elvagyunk. És csak énekelt tovább kedélyesen a szentem. Utolsó geci mind egy szálig, de többnyire adják a jó arcot. Most viszont nagyon elégedetlenek, hát dolgoznak. Nincs futó, ki kifutná belőlem őket, nincs isten ki megváltana tőlük. Énekeltem vele. Ha már ilyen jól megvagyunk. Ivott és dohányzott, ittam és dohányoztam, megalázkodóból végképp szánalmassá váltam. Felugrottam újra, pedig csak most jött a vége a dalnak. Minden nő kurva, stimt. Ittam, dohányoztam, azután végre menekülőre fogtam, de még utánam szólt, gyere máskor is. Ha már ilyen jól elvagyunk. Na a végére. Nem. Egy fordítógép bájai. Ad notam Marilyn Manson … glasis. Ez, bármennyire másképp gondolná bárki, magyar nyelven hangzik és ez egy magyar nyelvű vers. Életeim. Ő emlékeztet az egyik iskola, mikor vágott. És ő volt öltöztetve fehér és nem tudtam venni a szemem le róla, de ez nem az, amit én vettem le, hogy az éjszaka. És soha nem fedezik fel. Mit tett vele, a ruhát nem. Azt mondta, kiss me, itl gyógyítani. De azt nem szabad elfelejtenünk, csókolj meg, az fogja gyógyítani. De nem fogja elfelejteni. Nem bánom, ha tartása nekem bizsergés. Ha maradok én veled és maradok én is. Ne törd, ne break my heart. És én nem szakítottam meg a szív alakú szemüveget. Kislány, kislány akkor csukd be a szemed. A kék kezd nekem magas, ne törd, ne break my heart. És én nem szakítottam meg a szív alakú szemüveget. Kislány, kislány akkor csukd be a szemed. A kék kezd nekem magas, engem is alacsony. Ez a kék nekem jó, hogy nekem alacsony. Ő emlékezteti, az egyik tudtam. Hogy darabolt a negatívokat, életem. Én nem veszi róla le kezem. A lány nem engedte meg. Lehet bárhol, de belülről. Nem bánod meg. Tartása nekem bizsergés. Ha én maradok veled és maradok én is. Csak nem mondják, csak nem break my heart. És nem szünet. A szív alakú szemüveget. Kislány, kislány akkor csukd be a szemed. A kék kezd nekem magas. Ne törd, ne break my heart. És nem szünet. A szív alakú szemüveget. Kislány, kislány akkor csukd be a szemed. A kék kezd nekem magas, engem is alacsony. Ez a kék kezd nekem magas, engem is alacsony. Soha nem fedezik fel, mit tett vele a ruhát nem. Azt mondta kiss me, itl gyógyítani. De nem fogja elfelejteni. Csókolj meg, azt fogja gyógyítani. De nem fogja elfelejteni. Nem bánom, ha tartása nekem bizsergés. Ha én maradok veled és akkor maradok én is. Csak nem bontják, csak nem break my heart. És nem szünet. A szív alakú szemüveget. Kislány, kislány akkor csukd be a szemed. A kék kezd nekem magas, ne törd, ne break my heart. És nem szünet. A szív alakú szemüveget. Kislány, kislány akkor csukd be a szemed. A kék kezd nekem jó, vagy nekem alacsony.
Mintha egy álomból rémlene föl (de a k.kabai ne jöjjön már megint az álmaival), kezemben az új füzet, valamit kellene rá írni, gondolom, nevek jutnak eszembe (pl. Monró Károly — na ezt fejtsük vissza, nem is oly nehéz), de minek rá név, kérdezem magam, hisz nem is tudom, mi a név, időközben alighanem elfelejthettem; gondolkodom, s míg valami felírható szlogen után kutatok (vö.: „minden költő majom”), eszembe jut: funkció, próbálkozom tovább, valami funkcionális tényező, egy címke, mellyel vinnyogó vekni korában látták el az embergyereket; de nem tudom, most, ébren sem tudom.
új kommentek