kklóóór

 
(1+1≈2, ennél több racionalitást talán már nem is tudok felmutatni.)
 

(Velence meg tényleg süllyed, ámbár már alighanem [...])

[...]
 

tegnap este értem vissza Szigligetről, az idei JAK-tábor is hozta a formáját, s bár a beszélgetés a Kemény István Kedves Ismeretlenéről érzésem szerint jól sikerült, konkrétan kiakasztott kissé egy-két dolog, mintha csak az életem jött volna szembe az utcán, ám észre sem véve engem — — —
 

Paper Star Kettő volt mindenki előtte, utána,
s az ő halála az ő haláluk,
míg elkövetkezett az elképzelhetetlen,
de ha most el nem jön, eljött volna máskor.

Ó, a részletek, hogy kutyájuknak vette a sárga labdát!
Játszott vele a Hyde Parkban, megcélzott fát, rudat,
követ, szeméttartályt! Hogy közben a madarak keringtek,
víz, mely felcsapott, felhők fehérével keverülve

a kékséget emelte ki, mely a Round Pond-
ban marad persze. A lóversenyzést abbahagyta. Plumpton
volt Paper Star igazi pályája, ezt megtudta,
játszott nagyokat, így nyert, játszott kicsiben folyton

vesztve, Bécsbe se jár már ki, olykor
sem. A búskomorság szakértője lett, néha nevet,
de magánemberi kapcsolatokat nem tart; Főmedvéje
felesége; honoráriumkifizetője, közlője, ítésze

neki nem magánember, ám ezekkel sincs azért oly nagy kap-
csolat. Itthon marad. Most esik az eső. Mosolyog,
majd milyen lehangoló
lesz a jó népnek, ahogy ez téli esők idején jelenik meg.

Öngyilkosak azért nem lesznek, vagy ok. Esténként meghuhog
a Szomorúságkirály, Bánatkirály, egy kétes műsor kísérőzenéje;
most kezdje kommentárjait elölről?
Ezzel alszik el, sír is, újabban megengedheti magának,

és álmodik, az álmok a halálnak ugyanúgy szólnak, mint ahogy
életben maradt valaki korábbi. Rudolf királyfi, Samu király,
Éliás herceg mind elmentek. Tulajdonképpeni megélhetésével
köti le magát, a többi köztes kínlódás.

Ki milyen, kitől mit vár, pletykálkodás, részéről is. Paper Star
sugarának nem tintafénye ez már, vakság,
ez valóság. Vah-vah-vah, vau-vau, megírta a Bánatkirály
(mutatis) effektes gitárhangját, mely négy kis oszlopként

jön egy-egy szakasz végén (egy Shadee nevű énekesnő száma?),
sokat látta Kylie Minogue arcképét, kicsit szánta,
a Piccadilly kirakatában, hát nem valami nagyon őt nézte,
most ez a píár van, hogy mellrákja

van. De a píár elmegy a picsába. Már az anyámat is én basszam meg,
hogy létezzek? Vagy mit csináljak? Paper Star, a költészet
bonyolultsága, nem elég? Csináltam, nem elég? Abbahagytam, az se?
Mi a jó kurva szarnak kellene itt még a szent szerelme?
 

„Nyilván ez a Torrington is kora viktoriánus arccal élte le az életét, és csak a halál változtatta vissza az arcát természetes formájára, amit megőrzött a jég.
Ezen tűnődött Gábor, bár lehet, hogy valamivel egyszerűbben. Torrington és társai halálának körülményei lenyűgözték: az ólom a rosszul leforrasztott konzervek fogyasztása révén kerülhetett a szervezetükbe, a konzervek pedig a korai modern tartósítóipar csúcsát jelentették, a brit társadalom féltő gondoskodását nagy felfedezőútra induló fiairól: csúcstechnológiával mérgezte meg őket. Ennyit a haladásról, gondolta kárörvendően Gábor. A fiatal halott arcára fagyva pedig magát a Romantikát ismerte fel. Ennyit a romantikáról, gondolta még több kárörömmel. Szóval azon a képen valahogy rajta volt az egész emberi fejlődés... hogy is mondjam... abszurditása!
— Hogy oda ne rohanjak — hűtötte le Patai másnap, vagyis ma reggel. — Ezzel a szplínes dumával jobban tenné, ha a gimnazista kiscsajoknál próbálkozna. A haverjának, na annak jól áll a szplín! Mert legalább nem beszél hozzá marhaságokat.”
 

(Kemény István: Kedves Ismeretlen,
Magvető, 2009, 218–219;
a képek forrásai:
www.spock.com/John-Torrington/pictures,
www.flickr.com/photos/triviaqueen/2205050671)
 

 
 
„[...] az évszázados lombok suhogását
persze majd nem én hallgatom már,
sosem fogom megtudni, mihez
lett közöm. Egy biztos: tiszta
körömmel kerülni ki a karmolásból,
másnak lehet, hogy művészet, nekem
a szégyenem. Az megért, aki
feküdt már lelkiismerettel,
és ébredt nélküle. Mondom,
nem tudom. Az apám halála
napján mulatni mentem.
Akkor még itt volt, közel.”

(Kemény István: A dátum)
 

(A meg sem című,
Miskolcon, a volt CD-butikban 2009. június 12-én,
a Miskolci Földalatti rendezvénysorozat keretein belül
bemutatott performansz során készült kép reprodukciója;
fotó: Murvai Melinda)