kklóóór

„az a hülye nem keltett fel.”
(vlagyimir szorokin)

nem szabad feladni az
elveinket. nadine már
berlinben él. nem mu-
száj leereszkedni a kü-

szöb alá, ott nincs hó,
és kényszerű lépéseket
tenni, nyirkos, esős idő
van, mint a sakkban.

nem fagy be a wannsee
vize, nem kell kénysze-
rek közt élni, egész té-
len úszkálnak benne a

kacsák és a hattyúk. épp
elég a hivatali álarc.
ostobán váltunk el egy-
mástól, az élet mindig

kínál választási lehető-
ségeket. amint hazaé-
rek, feltétlen írok neki,
és választhatod azt,

elég volt a megalázot-
tat és megszomorítottat
játszani, ami természe-
tes számodra, nem va-

gyok megalázott, se
megszomorított. s az-
tán nem kell kínlódnod,
ő pedig csodálatos nő,

a tulajdon gyengeséged
miatti szégyentől. na-
gyon szép, csak a jár-
vány nem kínál, még

akkor is, semmilyen le-
hetőséget, amikor úgy
viselkedik, mint egy
utolsó előtti ribanc.
 

1993-ban egy idős, azóta elhunyt miskolci kritikus, Horpácsi Sándor azt mondta, hogy nagyon sok gyenge szerző, és még több rossz mű létezik, de mindenkitől érdemes egy mondatot megjegyezni. A napokban két alkalommal is idéztem Koen Peeters Nagy Európai Regényéből — na nem azért, mert a regény maga olyan jó, sőt. (De ezt már megírtam.) Viszont vannak benne jó mondatok — ennek is lehet örülni. (Épp ezért nem kizárt, hogy idézek majd még.)

Idézni jó, „lopás” formájában (értsd: jelöletlenül, mintegy „erőszakosan” magunkévá téve) is. (Szintén megírtam már: lopott mondat — és ezt tényleg loptam: Szili József mondta egy szemináriumán szó szerint így, én pedig, követve a példáját, óvatos duhaj voltam.)

Tegnap a négy éven és hat költözésen át változatlan (azaz gyakorlatilag érintetlenül hurcibált) tartalmú dobozaimból szelektáltam, három zsáknyi papír- és négy zsák egyéb hulladékot távolítottam el belőlük; megidéződött több kor, számos korszak, és bámulatos gyorsasággal le is pergett rólam mindez — semmi eltévedt honvágy, szentimentális intermezzo, pláne nem volt eszelős nosztalgia, csak a pragmatikus szortírozás. Egy pillanatra azért belesajdultam a fentebb is látható kép darabjait tartalmazó szatyor megtalálásába, de csak annyi időre, hogy összerakjam mint puzzle-t és lefényképezzem kidobás előtt. És Pici is megerősített ebben a kívülről talán szenvtelennek, vagy akár lelketlennek tűnő magatartásban, amikor simán csak belesétált a képbe, mit érdekelte őt farost, akril, darabokra törve sem, csak megnézte közelről, megszagolta, majd ment tovább, mintha mi sem történt volna.

De hát én egy mindenestül idézetellenes ember vagyok, még ha be is vagyunk zárva egy folyvást mindent idézgető világba, egy folyamatos idézgetésbe — amely maga a világ.

Jut eszembe, ugyancsak Horpácsi Sanyi bácsi volt az, aki, miközben hallgattuk az 1993-as Tokaji Írótábor ünnepélyes megnyitóbeszédét (illetve egy, az állófogadás kezdetét kivárni türelmetlen író csámcsogását a svédasztal felől), azt súgta felénk: „itt van a magyar irodalmi NB III színe-java!”
 

„A »szex« nem jó szó. Inkább valami absztrakt vágy, amely az éjszakai tépelődésben, kínlódásban nyilvánul meg; egyszerűen álmatlanság. Majd hirtelen egy rovarral ébredsz, benned hagyta a fullánkját, mint kést az áldozatban. Megtámad és rád kapaszkodik.
A vágyaimban súlytalanul lebegő kutya vagyok.”

(Koen Peeters: Nagy Európai Regény,
fordította: Varga Orsolya, Gondolat, 2010, 46.)
 

„Harsányan nevet és én mindig barátságosan vele nevetek. Hosszú távon jobb stratégia.”

(Koen Peeters: Nagy Európai Regény,
fordította: Varga Orsolya, Gondolat, 2010, 43.)