kklóóór

Holnapután sztrájk lesz, magam is csatlakozom hozzá (sőt konkrétan már a múlt héten elkezdtem sztrájkolni, alighanem).

Talán még gondolkodni sem leszek hajlandó aznap.
 

a csend

fi
gy
elő

madár: az

éle
t;forduló é,
le

(tudakozódás hóesés előtt
 

(Tandori Dezső fordítása;
e. e. cummings 99 verse,
Európa, Budapest, 1975, 119.)
 

Valahogy mindig vannak kártyalapok.
Én pedig fölszedem őket.
 

„éjjel havazott, és nem vagyok hajlandó elhinni,
hogy, mint írtad, csocsoszán, cseresznyevirágzás helyett”
 

Egy hal szájában ébredsz. Zavarba kellene jönnöd, hol is vagy, a telefonod cellainformációja semmitmondó; hatalmas park, ahol magadhoz térsz, egy fatörzsből faragott óriási hal tátott szájából kászálódsz ki, most már zavarba is jössz, hol lehetsz, kénytelen leszel bekapcsolni a GPS-t.

Rekonstrukciós kísérletek: este koncertre mentél szerelmeddel, de a zenekart végül nem láttad, rakosgatod az emlékfoltokat, mint dominót, szerelmed vádló tekintete villan fel, ahogyan értetlen nézel rá. Mintha összevitatkoztatok volna valamin, teljesen mindegy immár, hogy min is, mert valami értelmetlen hülyeség volt, egy semmiség, nyilván. De ahhoz épp elegendőnek bizonyult, hogy nagyfeszültséget indukáljon és lezsibbassza a kommunikációt, sőt aztán határozottan rázzon, hogy végül félreérthetetlen belásd: semmi szükség most rád, mi több, kívánatos volna ott sem lenned. Értetlen voltál és szomorú, szerelmed elutasító és hideg, mégis állította, milyen jó, hogy ott vagytok. Szót követett szó, majd egyszer csak nem volt tovább; „értem” — mondtad, elköszöntél és leléptél, mint akit üldöznek. A dominósor itt megszakad, lassan kiérsz a parkból, elhúz melletted egy autó, tetőablakából ágaskodva fiatal fiú üvölt ki, „geráppá!” — déli verőfény, épp csak érint, alig bánt. Sírva vigadtál ezután, de már nem emlékszel, hol, cikáztál, ennyi bizonyos, és betöltődtek végre a levelek is a telefonodon, öt üzenet az éjszaka és a reggel során szerelmedtől, „kösz, hogy itthagytál. de azért baszni jó vagyok, ugye” — szól az első, „te nem is kívánsz. majd dugok mással, aki igen” — így a harmadik, mint egy venezuelai szappanopera, az utolsó pedig: „volt zene, táncoltam, jäger, sörök, csocsó, james, hosszú hajnal, napos reggel. elindítottam egy mosást. lefeküdtem valakivel. most főzök levest.”

Dominózni sem kell már, a GPS szerint Pápán vagy, és nem érdekel, Pestről hogy kerültél ide, a hal tátott szájába miért menekültél.

 
*
 

Mert a koncert után még beestünk egy spontán házibuliba, bár egyikünk barátnője ide már nem jött, itt folytattuk mindketten a pörgést, másikunk kedvetlenül ugyan, de a kedvese velünk tartott, most táncol a nagyszobában, mi a konyhában dohányzunk, onnan hallgatjuk, ahogy a kivénhedt lejátszóban ugrál a lemez, amikor pedig a zene megtorpan és egy ponton beakadva kattogni kezd, a kisszobából üvölt át valaki: „baszik!” — ekkor egy kis pofontól időlegesen visszaáll a harmónia; szomjasak vagyunk és elfogy minden, egyikünk nője vehemensen javasolja, mi menjünk el a benzinkúthoz borért, másikunk egy másik lányt ölelget, senkinek nem tűnik fel semmi.

A kasszánál az egyik palackot azonnal kinyittatjuk, egyikünk csak kialvatlan józanságát panaszolja föl, másikunk a döntésképtelenségét, hogy haza kellene mennie a kedveséhez, de ölelgetné még azt a másik lányt is, és elnézést kér egyikünktől, hogy a koncert hevében megfogta a barátnője mellét, aki azt azzal együtt nem nehezményezte, maga is ölelne mást, mondja aztán halkan egyikünk, nem is akarunk már rendet teremteni ebben a kusza mátrixban, rezignáltan iszunk inkább, mint akiknek mindegy, mert egyikünk aztán tényleg hazamegy, de barátnőjét nem találja már otthon, az Pápára utazott a szüleihez, másikunk meg vissza a házibuliba, ahol bár a kapun beengedik, a lépcsőházi rácson már jó ideig nem, hiába csönget, valaki ügyködhetett épp egyikünk kedvesén talán, nem kell megzavarnunk, a lépcsőn ülve belenyomja a dugót a második borosüvegbe, végül is nem történt semmi, nem is teszünk semmit.

Ott ragadunk inkább a benzinkútnál mindketten, akkor egyikünknek sem tűnik fel semmi.