kklóóór

hideg napok, hideg helyek, nem kelletek
már senkinek, sötét hetek, sötét nevek, benneteket
nem szeretlek, részeg éjek, részeg napok, elegem van,
távozzatok! élni akar újra énem, nem eltűnni balfenéken,
nem baszódni csöndben újra — átkozottként hazatérek.
valaki más, nem én vagyok sziklaközöny tompa foglya,
meggyűlölöm, elátkozom, lassan, szépen barátkozom.
engedjem el, ami csak fáj, mint fej, szív, száj —
de kornyikál: oly iszonyú, oly egyszerű, a mélye mély
és keserű. elmegy a zaj, elmegy a füst, elmegy a víz,
elmegy felhő; merre megyek, hová jutok, és az vajon
hiú remény, hogy a végén életembe belebotlok?

(2019. március 6.)

(Megjelent a Prae 2018/4-es számában)

a hátamról jutott eszedbe — írtad abban a versedben,
melynek párdarabját én követtem el, s aztán egymás mellett
jelentek meg —, hogy megrontott szemmel néztél addig,
„öntelt törvénnyé lett a szürkehályog”; régi ismerősként
tekintettél a bennem garázdálkodó sötétségre. és „vértolulás
szoros ruha alatt”. rossz fényű nyitott mondat voltam, sunyi
démonokkal, alattomos kötőszókkal kardoztam. veszítettem
ismét, pedig jó volt újra megtanulnunk látni, szótagjaimtól
fogyott mindkét hold szemeidben, ahogy mondtad. „s ha jó
az ég, megkapó összetett mondat leszünk” — így fejeztem be;
de nem az ég, én nem voltam jó. bukott mondat.

(2019. január 28.)

(Megjelent a 2000 2019/1-es számában)

mi tűnik elő belőlünk, mi bújt ennyire mélyre,
hogy ebben a télben mégis megmutatja magát egypár
zavaros szívdobbanásig, csak mintha valaki, jobb életet
ajánlva neked, a sírunkon járkálna. zártkörű korszak.
majd már kitartóbban, hideg helyek, még hidegebb nevek,
kivilágosodik, szürke lesz a fehér, furcsa múlt idő kerül elő;
fényhiányos lelkiismeret, sötétség reggel, délben, hová
tegyelek, te fura idegen, jégtönk szívem. ideges, tarthatatlan
szingularitásból konfúz, visszafoghatatlan terjedő, értelmetlen
massza, az otthonosság derűje piszkolódik így. üres a krimó,
mint én, rút napok jönnek, másik múlt időben történek.

(2019. január 18.) 
 

milyen évszak ez már, milyen egy
nyomorult évad, ahol csak a sötétség történik,
hidegen remeg a szívem, megszólalni sincs
kedvem, minek is, ha egy csodát elvesztettem.
üres az ivó, mint én, rút napok jöttek, vittek;
miként az ember, aki végül megalkuszik a
lelkiismeretével, én is milyen ócska lettem, és
mint aki ott se volt, nem találom vérbeli helyem.
már nem is látszom, pedig nem elég bűntudattól
hízni, unottan szemlélődni, várva, mi jöhet még,
ha tegnap minden megtörtént. láttam már, amit
lehet, talán el is mondtam, amit tudtam fel-
feldadogva, most már nem barátkozom a
számokkal, nem keresem meg, ki voltam,
mielőtt eltűnt a melegem; álmomban még
egyszer megmérem magam a hold iránt,
magamtól vártam többet, akinek hogyan
fogom mindezt megbocsájtani. téli délutánok
hosszúra nyúlt árnyékában már csak
őszülő szakállam nő tovább csikorogva.

(2019. január 23.)

(Megjelentek a Látó 2019/3-as számában)

minek nőni fel, ha az erodáló légkörben az összes
kis jó mentén ugyanaz az üresség tör meg. minden állat
szomorú; szeretkezés után bakelitről hallgattuk szótlanul, hogy
stand by me, tét és terv nélkül. nem ezt akartuk megtapasztalni
soha. hiába lehet szakszerű nevet adni e semmisedésnek.
minek öregedni el, ha már a bíborban született naivitást
sem élhetjük át újra. gyerekkoromban sokáig meggyőződésem
volt, hogy a pengébe gravírozott „rostfrei” egy német város neve,
ahol világklasszis késgyár működik. ha ez lett volna a legnagyobb
tévedésem. keserű felhőtlenség a töltött keménycukorka.
beszélni minderről minek. lehet szentimentálisan azt képzelni,
„azért jöttünk a világra, hogy ha csak egy pillanatra is, valaki
szíve közelében lehessünk”; de ugyanazt a semmit mondjuk,
miközben a halál menyasszonyai epekedve figyelnek. és tehetetlen
kéjelegve lebegünk egyre rozsdásabban az álnaiv űrben.

(2018. november 01.)

(Megjelent a Csillagszálló 2019/1-es számában)

októbervég, rendes ember ilyenkor már lehullott
levelek között tapos, nem egy szemetes utcán vacog dohányozva
a munkahelye előtt, ahogy most a szinte távoli, őrjítően tűző napra
gondolok, mikor egy nyári délután kis időre elveszítettem ép eszem.
ültem csak értetlenül egy primitív algebrafeladvány fölött, tudtam,
ismerem a megoldás mikéntjét, mégsem jutottam eredményre.
hogy mi volt a terv, szinte lényegtelen immár. „»érzek«, és jönnek
a dolgok”, meg kell újra tudnom, milyen veszíteni, kétségbeesetten
érezni igazunk, mégis kudarcot vallani — menekülni sincs idő.
a szórakozás nem szempont, amikor olyan harcot kellene megvívni,
amilyet soha nem akartam. 6×7, de a megadott koordinátán
nem a várt tárgy található. máshogy őszülnek a fák bennem.
és vannak az édes egykedvűséggel folyó időnél szarabb dolgok is.

(2018. október 25.)

(Megjelent az FÉLonline-on 2018. december 13-án,
Melhardt Gergő vakreflexiójával)

egy söröző pultja mögül elnézve a világot,
jóféle italokat csapolva, azt is hihetnénk, megvan minden
rendben; de nem kell nagyon hunyorogni, hogy a bejáraton
túllássak (és nem pusztán azért, mert a pult másik oldaláról
minden jobban észrevehető). az igazságnak nincs kedve,
hát itt áll előttem mindaz az elesettség, mely oly
jellemzőnek tetszik, hideg van, mint egy fasírtban, nem
csak a látványosabbjára gondolok, mint a naponta mosdóba
kéredzkedő hajléktalan nő, a minden héten beköszönő
félkegyelmű fiú, vagy a vendégek hektikus sztorijai.
tágabbra nyílik a lélek horizontja, mutatja a nem nyilvánvalót,
itt állnak a gondolkodásukban megnyomorítottak, tartásukban
megtörtek, életükből kisemmizettek szégyenkező sorai; velünk
szemben nyomul az „elit”, morális fogyatékossága, test- és
konyhaszaga még a szánkat is befogja — csak nézem ámulva
és elborzadva, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha
ismét egy házmesterköztársaságban találom magam,
ahol amit egyszer már kiradíroztak, most újra belevésik
a papírba: „legújabb kor” meg „a győztesek kultúrája”.

(2018. október 8.)

(Megjelent az Élet és Irodalom 2018/51–52-es számában)

„nyers sötétet festve” — jutott eszembe
egy befejeztlen vers címe, mikor megint komolyan éreztem,
jobb volna egyszerű embernek lenni; igen, túl nagy
a metavers csábítása, mert elképzeltem már régebben is,
történhetett volna minden máshogyan, lehetnék akár
inszeminátor borsodban, afféle ügyeletes isten, operatív
mágiával — mint apám volt. alakulhatott volna így;
nem is gondolkodnék túl sokat, de sem lennének
különösebb emlékeim, csak tenném a dolgom, járnám
a tanyákat, gumicsizma, katéter és hűtött spermafiolák,
na meg az elmaradhatatlan szaros kesztyű — esetleg
kúrnám a háztartásbelieket, miután az állat már megvolt.
meginnám ugyanúgy a magamét, de akkor a másét is talán;
és rég megtanultam volna a képességet disznó nyakába
döfni a kést, vagy csirke torkát nyiszálni, malac tökét kicsapni.
„én lennék a kalapos bika, és lenne ez a lehető világok legjobbika”
— így zárult az első fogalmazvány, melyen nem dolgoztam
tovább, sőt az első szót a barátomnak adtam ajándékba,
kötetcím lett belőle — nekem pedig sehogy sem sikerül
egyszerű emberré lennem. csak valószínűtlenedem.

(2018. szeptember 19.)

(Megjelent a SzIF Online-on 2018. október 1-jén)