Gáááz!

Lófasz,
oppardon, szerveroldali hiba a betöltés közben — próbálkozzon meg az oldal frissítésével!

kklóóór

kabai lóránt naplója
— énblog, de tényleg.


Wikipédia Facebook twitter ustream YouTube formspring.me — kérdezz! formspring.me — kérdezz!


legújabb bejegyzések
korábbiak
új kommentek


avasi keserű

kocka és a haverok — a comic strip-sorozat a KULTer.hu portálon folytatódik

klór

vakk


kérdezz

hol a mikor?

október 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

új kommentek

  • klór: Ahogy mondja, drága kolléga, ahogy mondja. (2014.02.15. 12:09) szerelem
  • de én: Nagy munka lehetett, három–négy éven át... (2014.02.15. 10:13) szerelem
  • de én: Ez az egyik legkedvesebb Kemény István-versem. (2013.01.20. 14:57) Kemény István: A vak filozófus és a zajok
  • klór: @Luna Littlewood: Olyannyira az kívánkozik id... (2012.12.31. 07:37) Zéró
  • Littlewood: A pennyroyal tea igen fájdalmasan gyomorbeteg... (2012.12.31. 07:33) Zéró
  • de én: Hogy kerül Budapest vérképe az atlaszra? (2012.12.16. 00:01) Fénytelen érv
  • Judit Lingon: Te is megint ezzel a rozsdával jösz. :-) (2012.10.18. 11:59) Annak, akit
  • Utolsó 20

témák

címkefelhő

cc licenc 2.5

Creative Commons Licenc

„»Fehér« »éjszakák«”

2019.09.18. 11:03 klór

minek nőni fel, ha az erodáló légkörben az összes
kis jó mentén ugyanaz az üresség tör meg. minden állat
szomorú; szeretkezés után bakelitről hallgattuk szótlanul, hogy
stand by me, tét és terv nélkül. nem ezt akartuk megtapasztalni
soha. hiába lehet szakszerű nevet adni e semmisedésnek.
minek öregedni el, ha már a bíborban született naivitást
sem élhetjük át újra. gyerekkoromban sokáig meggyőződésem
volt, hogy a pengébe gravírozott „rostfrei” egy német város neve,
ahol világklasszis késgyár működik. ha ez lett volna a legnagyobb
tévedésem. keserű felhőtlenség a töltött keménycukorka.
beszélni minderről minek. lehet szentimentálisan azt képzelni,
„azért jöttünk a világra, hogy ha csak egy pillanatra is, valaki
szíve közelében lehessünk”; de ugyanazt a semmit mondjuk,
miközben a halál menyasszonyai epekedve figyelnek. és tehetetlen
kéjelegve lebegünk egyre rozsdásabban az álnaiv űrben.

(2018. november 01.)


(Megjelent a Csillagszálló 2019/1-es számában)



Szólj hozzá!

„máshogy őszülnek”

2019.08.12. 11:47 klór

októbervég, rendes ember ilyenkor már lehullott
levelek között tapos, nem egy szemetes utcán vacog dohányozva
a munkahelye előtt, ahogy most a szinte távoli, őrjítően tűző napra
gondolok, mikor egy nyári délután kis időre elveszítettem ép eszem.
ültem csak értetlenül egy primitív algebrafeladvány fölött, tudtam,
ismerem a megoldás mikéntjét, mégsem jutottam eredményre.
hogy mi volt a terv, szinte lényegtelen immár. „»érzek«, és jönnek
a dolgok”, meg kell újra tudnom, milyen veszíteni, kétségbeesetten
érezni igazunk, mégis kudarcot vallani — menekülni sincs idő.
a szórakozás nem szempont, amikor olyan harcot kellene megvívni,
amilyet soha nem akartam. 6×7, de a megadott koordinátán
nem a várt tárgy található. máshogy őszülnek a fák bennem.
és vannak az édes egykedvűséggel folyó időnél szarabb dolgok is.

(2018. október 25.)


(Megjelent az FÉLonline-on 2018. december 13-án,
Melhardt Gergő vakreflexiójával)



Szólj hozzá!

„…most újra belevésik…”

2019.07.18. 09:24 klór

egy söröző pultja mögül elnézve a világot,
jóféle italokat csapolva, azt is hihetnénk, megvan minden
rendben; de nem kell nagyon hunyorogni, hogy a bejáraton
túllássak (és nem pusztán azért, mert a pult másik oldaláról
minden jobban észrevehető). az igazságnak nincs kedve,
hát itt áll előttem mindaz az elesettség, mely oly
jellemzőnek tetszik, hideg van, mint egy fasírtban, nem
csak a látványosabbjára gondolok, mint a naponta mosdóba
kéredzkedő hajléktalan nő, a minden héten beköszönő
félkegyelmű fiú, vagy a vendégek hektikus sztorijai.
tágabbra nyílik a lélek horizontja, mutatja a nem nyilvánvalót,
itt állnak a gondolkodásukban megnyomorítottak, tartásukban
megtörtek, életükből kisemmizettek szégyenkező sorai; velünk
szemben nyomul az „elit”, morális fogyatékossága, test- és
konyhaszaga még a szánkat is befogja — csak nézem ámulva
és elborzadva, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha
ismét egy házmesterköztársaságban találom magam,
ahol amit egyszer már kiradíroztak, most újra belevésik
a papírba: „legújabb kor” meg „a győztesek kultúrája”.

(2018. október 8.)


(Megjelent az Élet és Irodalom 2018/51–52-es számában)



Szólj hozzá!

„»Nyers« »sötétet« »festve«”

2019.06.20. 11:05 klór

„nyers sötétet festve” — jutott eszembe
egy befejeztlen vers címe, mikor megint komolyan éreztem,
jobb volna egyszerű embernek lenni; igen, túl nagy
a metavers csábítása, mert elképzeltem már régebben is,
történhetett volna minden máshogyan, lehetnék akár
inszeminátor borsodban, afféle ügyeletes isten, operatív
mágiával — mint apám volt. alakulhatott volna így;
nem is gondolkodnék túl sokat, de sem lennének
különösebb emlékeim, csak tenném a dolgom, járnám
a tanyákat, gumicsizma, katéter és hűtött spermafiolák,
na meg az elmaradhatatlan szaros kesztyű — esetleg
kúrnám a háztartásbelieket, miután az állat már megvolt.
meginnám ugyanúgy a magamét, de akkor a másét is talán;
és rég megtanultam volna a képességet disznó nyakába
döfni a kést, vagy csirke torkát nyiszálni, malac tökét kicsapni.
„én lennék a kalapos bika, és lenne ez a lehető világok legjobbika”
— így zárult az első fogalmazvány, melyen nem dolgoztam
tovább, sőt az első szót a barátomnak adtam ajándékba,
kötetcím lett belőle — nekem pedig sehogy sem sikerül
egyszerű emberré lennem. csak valószínűtlenedem.

(2018. szeptember 19.)


(Megjelent a SzIF Online-on 2018. október 1-jén)



Szólj hozzá!

Egy vers az ISz-ből

2019.05.01. 09:04 klór

egy sosemvolt aranykorra gondolok most,
mint honfitársaim java, mindennapi tévedésben, pedig csak
tükörben bámulom már megint a megereszkedett bőrt és az
üres tekintetet; keresem, szépnek mi is tűnhetett fel bárki
számára ebben a testben és fejben valaha, fénykoromban.
az állandósuló keserű ízt kellene valahogyan kimosnom,
a telhetetlen erősödő szorítást gyomortájból — ezek is
csak vacak szépiában forgatnak meg. nem fürdőzni
magam megvetésében, sajnálatában, de megszabadulni
a szüntelen bűntudattól, ha már nem hibáztatok senkit.
az önfelmentő hozzáállást kellene kiradírozni napjainkból,
mely dicsőséget, valaha volt fényt vetít holmi ködös múltba.
szép álomba ringat el, de minél poshadtabb a rögeszme, annál
masszívabban rakódik gyűlölet minden köré, mi „nem magyar”.
ostoba körtánc, így könnyű hibáztatni bárkit. kis hazánk mintha
soha nem tudna jóban lenni önmagával, ebben majdnem hasonlít
rám. csak reménykedhetem, még nem butultam teljesen el;
szép már aligha lehetek. állítólag nincs semmink, csak valami
eredendő bűn, meg a lélek tumora. újra kell fércelnem az életem.

(2018. augusztus 19.)


(Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/11-es számában)



Szólj hozzá!

Helikon; két vers

2019.04.22. 12:37 klór

én írni járok a kocsmába. feltenni a pontot az ı-re.
remegni. élni. volt egy sor a fejemben még reggel,
eleresztettem végül, minek forogjon bent feleslegesen.
el kellene indulni, gondosan dokumentált ámokfutás,
meg kéne érkezni, úton lenni mégsem mindig boldogság;
elengedni erény, megnyugodni se bűn — de ebben az álmatag,
fásult közegben nem is lehet mást tenni, csak hasonulni
vagy meghasonlani. milyen tétova ez a nyár is. mire visz
mindez pontosan. eltévedni vagy megkerülni
járok ebbe az emlékkórházba. nem vezetek sehová.

(2018. július 15.) 
 

„én már csak nevetek vállat vonva;
tudatosítottam, ez van, így van, kicsiben és nagyban,
és vállat vonok nevetve, mert mégsem sírhatok
a kárpátok alatt; majd megszokjuk” — pár napja,
valami optimista levesben főve, arra gondolva,
immár képes vagyok nem engedni, hogy bármi is
megérintsen a nyilvánosság ügyeiből, írtam e sorokat,
bár inkább tűnnek föl ostobának most, amikor
— nem csak mert mégis megérintenek mindig —
épp a másik oldalon pácolódom zavaros
kilátástalanságban, kétségbeesésben, motivációk
nélkül, kiégve. rossz az ízem, elönt a szégyen,
negyvenegy évesen ugyan hová, mivé lettem,
mi minden tett és tesz beteggé, hogyan vagyok
probléma, miért nem tudok tanulni vagy változni.
hogyan találkoztam egy csodával, melyet mintha
megtartani nem tudnék. mitől lettem hülye.
itt fetrengek a legnevetségesebb önsajnálatban,
és nincsenek válaszaim, felismerhető
megoldáslehetőségeim, csak épp széteső életem.
próbálom egybefogni, bár minek, kérdezem;
de még nem engedem el. még nem engedem.

(2018. augusztus 7.)


(Megjelentek a Helikon 2018/23-as számában)



 
 

Szólj hozzá!

Egy vers, Ambroozia

2019.04.08. 09:14 klór

elfogytak, nem voltak már szavaink. békétlen,
zaklatott tájkép veszekedés után. a miért immár mellékes is,
csak a csend szigorú. megkérdezhetetlen vagy ilyenkor.
nehéz a szívem, és ez nem holmi „képes beszéd”,
valódi fájdalmaim vannak, akár egy pánikroham során.
hasmenésre banán, kakaóporral. régi nevek. mindig. idegen
arcok. tettek. nincs köz hozzájuk. mégsem megy ki a fejemből
az a szőrszálad. társállatod vagyok; nézd csak, kutyaszem
lemegy most inkább sétálni, hogy ne legyen hasonlítgatás,
behelyettesítés — ha nem vagyok itt kicsit, nem is tudok
„eltűnni”, nem állítasz vakfoltod barátságtalan fókuszába.
az utcára lépve egyből eljátszom a gondolattal, jobbra fordulok,
hogy most lenne végre ideje tényleg kisétálnom a képből.
majd ezt követi, átvágok a téren, napra éj, meg kell keresnem
azt a vészkijáratot. belegondolok, miért is nincsenek
ilyenkor szavaink, miért köszönnek vissza ugyanazok a
visszhangok, árnyékok — de „rendben”, ne emlékezzünk
minderre. ahogy kéred. mielőtt hazaindulnék, látom,
valaki felragyog. iszonyú, mint minden angyal.

(2018. június 30.)


(Megjelent az Ambroozia 2018/4-es számában)



Szólj hozzá!