Gáááz!

Lófasz,
oppardon, szerveroldali hiba a betöltés közben — próbálkozzon meg az oldal frissítésével!

kklóóór

kabai lóránt naplója
— énblog, de tényleg.


Wikipédia Facebook twitter ustream YouTube formspring.me — kérdezz! formspring.me — kérdezz!


legújabb bejegyzések
korábbiak
új kommentek


avasi keserű

kocka és a haverok — a comic strip-sorozat a KULTer.hu portálon folytatódik

klór

vakk


kérdezz

hol a mikor?

május 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

új kommentek

  • klór: Ahogy mondja, drága kolléga, ahogy mondja. (2014.02.15. 12:09) szerelem
  • de én: Nagy munka lehetett, három–négy éven át... (2014.02.15. 10:13) szerelem
  • de én: Ez az egyik legkedvesebb Kemény István-versem. (2013.01.20. 14:57) Kemény István: A vak filozófus és a zajok
  • klór: @Luna Littlewood: Olyannyira az kívánkozik id... (2012.12.31. 07:37) Zéró
  • Littlewood: A pennyroyal tea igen fájdalmasan gyomorbeteg... (2012.12.31. 07:33) Zéró
  • de én: Hogy kerül Budapest vérképe az atlaszra? (2012.12.16. 00:01) Fénytelen érv
  • Judit Lingon: Te is megint ezzel a rozsdával jösz. :-) (2012.10.18. 11:59) Annak, akit
  • Utolsó 20

témák

címkefelhő

cc licenc 2.5

Creative Commons Licenc

Egy vers az ISz-ből

2019.05.01. 09:04 klór

egy sosemvolt aranykorra gondolok most,
mint honfitársaim java, mindennapi tévedésben, pedig csak
tükörben bámulom már megint a megereszkedett bőrt és az
üres tekintetet; keresem, szépnek mi is tűnhetett fel bárki
számára ebben a testben és fejben valaha, fénykoromban.
az állandósuló keserű ízt kellene valahogyan kimosnom,
a telhetetlen erősödő szorítást gyomortájból — ezek is
csak vacak szépiában forgatnak meg. nem fürdőzni
magam megvetésében, sajnálatában, de megszabadulni
a szüntelen bűntudattól, ha már nem hibáztatok senkit.
az önfelmentő hozzáállást kellene kiradírozni napjainkból,
mely dicsőséget, valaha volt fényt vetít holmi ködös múltba.
szép álomba ringat el, de minél poshadtabb a rögeszme, annál
masszívabban rakódik gyűlölet minden köré, mi „nem magyar”.
ostoba körtánc, így könnyű hibáztatni bárkit. kis hazánk mintha
soha nem tudna jóban lenni önmagával, ebben majdnem hasonlít
rám. csak reménykedhetem, még nem butultam teljesen el;
szép már aligha lehetek. állítólag nincs semmink, csak valami
eredendő bűn, meg a lélek tumora. újra kell fércelnem az életem.

(2018. augusztus 19.)


(Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/11-es számában)



Szólj hozzá!

Helikon; két vers

2019.04.22. 12:37 klór

én írni járok a kocsmába. feltenni a pontot az ı-re.
remegni. élni. volt egy sor a fejemben még reggel,
eleresztettem végül, minek forogjon bent feleslegesen.
el kellene indulni, gondosan dokumentált ámokfutás,
meg kéne érkezni, úton lenni mégsem mindig boldogság;
elengedni erény, megnyugodni se bűn — de ebben az álmatag,
fásult közegben nem is lehet mást tenni, csak hasonulni
vagy meghasonlani. milyen tétova ez a nyár is. mire visz
mindez pontosan. eltévedni vagy megkerülni
járok ebbe az emlékkórházba. nem vezetek sehová.

(2018. július 15.) 
 

„én már csak nevetek vállat vonva;
tudatosítottam, ez van, így van, kicsiben és nagyban,
és vállat vonok nevetve, mert mégsem sírhatok
a kárpátok alatt; majd megszokjuk” — pár napja,
valami optimista levesben főve, arra gondolva,
immár képes vagyok nem engedni, hogy bármi is
megérintsen a nyilvánosság ügyeiből, írtam e sorokat,
bár inkább tűnnek föl ostobának most, amikor
— nem csak mert mégis megérintenek mindig —
épp a másik oldalon pácolódom zavaros
kilátástalanságban, kétségbeesésben, motivációk
nélkül, kiégve. rossz az ízem, elönt a szégyen,
negyvenegy évesen ugyan hová, mivé lettem,
mi minden tett és tesz beteggé, hogyan vagyok
probléma, miért nem tudok tanulni vagy változni.
hogyan találkoztam egy csodával, melyet mintha
megtartani nem tudnék. mitől lettem hülye.
itt fetrengek a legnevetségesebb önsajnálatban,
és nincsenek válaszaim, felismerhető
megoldáslehetőségeim, csak épp széteső életem.
próbálom egybefogni, bár minek, kérdezem;
de még nem engedem el. még nem engedem.

(2018. augusztus 7.)


(Megjelentek a Helikon 2018/23-as számában)



 
 

Szólj hozzá!

Egy vers, Ambroozia

2019.04.08. 09:14 klór

elfogytak, nem voltak már szavaink. békétlen,
zaklatott tájkép veszekedés után. a miért immár mellékes is,
csak a csend szigorú. megkérdezhetetlen vagy ilyenkor.
nehéz a szívem, és ez nem holmi „képes beszéd”,
valódi fájdalmaim vannak, akár egy pánikroham során.
hasmenésre banán, kakaóporral. régi nevek. mindig. idegen
arcok. tettek. nincs köz hozzájuk. mégsem megy ki a fejemből
az a szőrszálad. társállatod vagyok; nézd csak, kutyaszem
lemegy most inkább sétálni, hogy ne legyen hasonlítgatás,
behelyettesítés — ha nem vagyok itt kicsit, nem is tudok
„eltűnni”, nem állítasz vakfoltod barátságtalan fókuszába.
az utcára lépve egyből eljátszom a gondolattal, jobbra fordulok,
hogy most lenne végre ideje tényleg kisétálnom a képből.
majd ezt követi, átvágok a téren, napra éj, meg kell keresnem
azt a vészkijáratot. belegondolok, miért is nincsenek
ilyenkor szavaink, miért köszönnek vissza ugyanazok a
visszhangok, árnyékok — de „rendben”, ne emlékezzünk
minderre. ahogy kéred. mielőtt hazaindulnék, látom,
valaki felragyog. iszonyú, mint minden angyal.

(2018. június 30.)


(Megjelent az Ambroozia 2018/4-es számában)



Szólj hozzá!

Három vers a Tiszatájból

2019.03.26. 09:07 klór

a minap szembejött velem a régi életem,
holott tényleg nincsenek történeteim, csak rögeszméim,
„régi életem” is csak egy meg sem valósult, immár nem is
kívánt idea volt, amikor még hinni akartam kényszeresen,
megindult bogár, holmi eszmékben, spekulatív lényegekben,
hogy esetleg rengeteg dolog történik, és nem történik semmi.
szembejött, piros ruhás nő volt, valaha talán megejtően szép,
afféle lenge, könnyű lány, felette korszerű felirattal táskáján:
don’t look back. épp csak észrevett és el is fordult, most sem
köszönt vissza, csak ellépdelt mellettem gőgös daccal,
némán, mosolytalan, mintha ott se lettem volna;
nem fordultam utána megtudni, mégis visszapillant-e,
se megnézni utoljára, aztán csak menni tovább
— ahová út nem vezet, oda tábla se kell.
a szinonimáktól nem érzem magam jobban;
alig jutottam a végére — már ott sem voltam.
ahogy ama régi életemben sem, melynek e kis utózöngéje
véletlen épp itt ért utol, a szinte néptelen utcán,
se közönség, se mutatvány, pedig jelezhettem volna,
köszönöm, már van sajátom, ezt és így élem, amíg lehet,
nekem kellene talán inkább sértett daccal, szégyenkezve
lesütnöm szemem, mint kihez méltatlan a tekintete,
de nem tettem. van jó életem. ami őt körbeveszi: szürke.

(2018. május 18.) 
 

koppant egy nagyot váratlanul, villant
megrovón az a vakító fény, mintha elfeledkeztem
volna magamról — eddig fülelt, most ütött. pedig
állítólag ott voltam; tettem, amit, esetleg meg is éltem
— és szégyenkeztem. söröm fel-, vodkám bennem
melegedett. panaszra, bűntudatra alig is lehetett volna
okom. bizonyos dolgoknak mégsem kellene eszembe
jutniuk. de az a fény! derűtlen, bár szinte kegyes,
nem égi tünemény, talán csak nyíló rács az önvád fölött,
kósza mementó. nem lenne szabad bizonyos szavakra
gondolnom. ki vagy te? — süt fel a kérdés, immár „belülről”,
kinek árnyékában kell élni, kiknek torzító ragyogásában,
ki fogja mindezt elfelejteni. és nincs válasz, csak a túléléshez
„szükséges” függőségek számbavétele, nagytakarítás, listaírás.
fügefa, olajlevél, madár. véletlen, kompromittált, kihaló.

(2018. június 15.) 
 

magyarország kurva messzire van.
pedig nem is oly rég, tudom, még itt volt, láttam,
fénye már akkor erőst fakult, de mégis megvolt,
mint talán most is valahol, el csak nem tűnhetett.
uram, nem látta véletlenül magyarországot?
fél óra múlva találkozóm van ott… nem,
nem a szabadságharcos, fehér szigetet keresem.
hanem egy fát ki nézne végig? holtigszülés,
mindez nem merő véletlen, beomlott mozdulatok sora,
görcsös rángások az ország trombózisos érrendszerén.
riadt baromként bőg a rémület, fölötte bazsarózsás kert,
és eső és eső és jég és eső; vészjós dallamok.
pedig valahol távol most szép a nyár is,
de nem itt. magyarország nagyon messzire van.

(2018. június 22.) 
 

 
(Megjelentek a Tiszatáj 2018/12-es számában)

 
 

Szólj hozzá!

Egy vers a Hévízből

2019.03.11. 08:45 klór

mint egy idegen, vagy valami különös, tétova turista, 
aki eltévedt egy távoli város ismerősnek feltűnő utcáin, 
és nem csak a látvány riasztja — körbefordultam kétszer 
a vörösmarty és a jósika utca sarkánál az út közepén megállva.  
akkurátus panoráma tárult elém aktuális éllel, mint mikor 
tükörben néztem meztelen magam, öregedő, puhos test 
— és nem a tükröt kezdtem el gyűlölni szívből. 
itt keresztöltéssel összefércelt táj, ahonnan teljesen kiveszett 
a valóságérzékelés képessége; a járda mellett áttúrt kukák, 
a flaszteren frissen lapított galambtetem, kissé távolabb 
ködbe burkolózott a kis park, holott déli volt a verőfény. 
a másik oldalon két hajléktalan szégyenkezve itta kannás borát, 
mögöttem az új neofiták éltették a rendet, húzták magukra önként 
a spekulatív pókhálókból szőtt, agyoncicomázott köntöst. 
ezt a nyájat terelni sem kell, megy magától a bár fals, 
mégis testhezálló lózungok után, ügyet se vetve 
— mint rövid üzenetre egy hírlap címoldalán — 
a sok nyomorult emberre ebben a nyomorult országban. 
mintha valahonnan megszólalt volna egy vidám dal, i feel good
kedélyes indulóként kísérve a tönkremenetelt. 
a tükör előtt állva befeszítettem karizmaim, azt a régi 
filmjelenetet újrajátszva pózoltam magamnak, 
hátha lehetne majdnem fiatal lélek a ráncos bőr alatt. 
egykori otthonom, a hunyadi tér felé néztem el utoljára, 
de arrafelé sem volt semmi megnyugtató, 
csak mintha lassan egészen egybemosódott volna 
— mint amit összehordott a szél — a két leépülés, 
bár testem láthatóan öregszik, az akaratom még megvan, 
amit pedig valaha az életemnek neveztem, sem oldódik föl 
a közöny és a gyűlölet demokráciájában.

(2018. május 29.)


(Megjelent az Hévíz 2018/4–5-ös számában)



Szólj hozzá!

Egy vers, Apokrif

2019.02.06. 09:46 klór

egészen hétköznapi szombatnak indult.
felkeltem, kávét főztem az enyhe másnappal mit sem törődve.
szorongtam egy sort, ahogy a majdnem felhőtlen égre néztem
a belső udvar szűk perspektíváján keresztül. a napot nem láttam.
ki akartam nyitni egy sört, de inkább ittam még egy kávét,
dohányoztam, majd mikor már nagyjából megnyugodtam,
visszafeküdtem kedvesem mellé az ágyba, megöleltem.
éles képek sorozata futott le előttem, „csak úgy” bevillantak
innen-onnan, valós és képzelt közt ide-oda kíméletlen ugrálva;
rengeteg vér a járdán, szerencsétlenül esett a görcsroham alatt el,
harckocsik budapest utcáin, ahol hiába keressük egymást,
idegenek között eszmélek másfél éves koromban egy műtőben,
és a minapi mocskos rémálom minden apró részlete is —
a tévét be se kapcsoltam. szerelmeskedtünk, majd reggeliztünk,
terveztünk ebédet, nagy sétát, kikerültek az új festmények a falra,
eszünkbe se jutott tüntetésre vagy könyvfesztiválra menni.
a barátom hívott, ittam egyet vele a sarki pokolban,
hazaérve mégsem főztünk nokedlit, de végre sétáltunk,
néztük a kacsákat a félbevágott csónakázótavon,
hallgattunk gyerekzsivajt. jó volt élni. aztán meghaltunk.

(2018. április 21.)

 
(Megjelent az Apokrif 2018/2-es számában)



Szólj hozzá!

Két vers, ÉS

2018.11.20. 09:09 klór

húsvéthétfő estéje, kinyitottam a sörözőt
még délben, mintha magamnak, alig volt vendég,
órákat töltöttem fülledt csöndben. elmém szabad volt,
talán túlságosan is, bármi gyökeret verhetett benne,
és nehéz a lelkem, ahogy újra bezáruló életemen
végignéztem: iskolaévek, számszerűen huszonegy,
de mire vitt, mire huszonöt évnyi festés, írás — és így
tovább, mintha csak roskatag mozdonyok zörögnének.
hogy mi elől menekültem, mit hagytam magára,
mikor hátrébb léptem, kinek érdekes. tíz óra,
bezárhatok. ma sem volt kegyes a nap. szűkölő
kutya a félelem, nem ízlik már a sör sem.
mindenki alszik, semmi feltámadás, csak
ideges izzadságcseppek orrcimpámon,
gyűrött arcom, aludjak el én is.
                          (2018. április 2.)

 
 (Megjelent az Élet és Irodalom 2018/20-as számában)

 
 
 
 

 
a bakonynánai szélben ülve tényleg
meglepem magam: órák óta nézem, hogyan nőnek a fák
levelei egyre nagyobbra. az udvarról eszembe jut az ongai,
sőt az ongaújfalusi kertünk — és gyermekkorom íze.
húzhatok akárhány vonalat, itt kisimul az ember. még én is.
előttem cseréptetős ólak, mögöttem a falu legöregebb háza
(bent szaunázik a kedves), mégis magányosan leng a diófára
kötött hinta, mégsem érnek a fenyők az égig, a vissza-
metszett rózsa még nem kapott életre. most valahonnan
kakaskukorékolás, a völgyből békakórus; nem érdekel,
épp mi történik a világban, híreket nem olvasok.
ez a kert terített asztal csigáival, bogaraival, gilisztáival
a madaraknak, csak a szomszéd macska észre ne vegye őket.
végre olyan távoli számomra a „polgári magyarország”,
amilyennek már rég lennie kellene. de erről ennyit,
itt és most kiélvezem a békét, a csendet, amíg lehet, nagy szavak,
persze, de másképp nem tudom mondani, hogy van még ez
a napom, aztán mi jön, mi jöhet. ma még nem rettegek.
                          (2018. április 12.)

 
 (Megjelent az Élet és Irodalom 2018/20-as számában)

 
 
 
 

Szólj hozzá!

témák:  vers húsvét élet és irodalom bakonynána