Nincs nagyobb büntetés,
mint élni ebben a télben.
„Hogy: »NE!« ezt mondani. / De már az alaki / része is oly taszítás, / miként eleve visszás, / hogy meg kell oldani. // Oly csendbe váltottál át, / hogy a jól-informáltnál / neked az rémesebb csak, / ha szavaid kiadnak, / olyat, téged, ki »voltál«, // lehet... de hagyod ezt itt. / Mi mi ellen verekszik? / Mivel vetekszik? (Benned.) / Mindezt nem kéne tenned. / Van, mi eleve gyengít: // hogy »igazat« akarnál, / elrugni magad falnál, / mely csak a végtelenség / (mihez nem lesz szerencséd!) / önkény-végéül szolgál. // Ahogy nem bírod el, / mikor mozdulni kell, / mert megindítanak, / értsd, így lódítanak, / vagy ál-szót tűrsz, mivel // végezetlen hagyod / mind e meglódítód, / öntudatlan habár, / hogy lódításra jár. / Másképp is mondhatod. // A világ csalfasága, / finom fogalmiságra / magad viszed, mi sokkal / elemibb indokokkal / beszélne rá oly »másra«, // mely épp nem a pokol, / mint mások, olvasol / ilyet, s nem juttat üdvre, / hogy önzésed körözne / hogy te szolgáltatol // igazságot! —, s nem tágít, / míg visszajut magáig, / de semmi hozadékkal, / akár ha semmi céllal / nem indult volna. Látszik, // személyek cserélésén, / vissza-élés élésén, / hogy a kimondhatatlan / csak a kimondásban van, / a tett »hamletezésén«!”
(Tandori Dezső: Nem érted: végezetlen, II.)
új kommentek