mert az elmúlt napokban
(és hetekben és hónapokban)
sok minden történt, és mégis
mintha mi sem történt volna,
akarom mondani,
mert már megint elbaltáztam a konjugációt,
semmi nem történt,
és mintha mi sem történt volna, holott;
és mert aztán az volt,
hogy semmit sem bírtam tenni,
hideg rázott, szorongás fektetett,
hogy a többiről már ne is beszéljek,
pedig elméleteim természetesen vannak,
de sőt tudom, amit tudok, és bár ne tudnám,
minek tanultam meg olvasni;
vagy mert most már képes vagyok
lemondani nosztalgiáról,
konfúz tükörképről,
legyen akár pontos;
ezért nem gondolhatom,
hogy jogom lenne kérdéseket feltenni
(ha nincsenek válaszok,
akkor eleve erkölcstelen kérdezni is),
sőt voltaképpen megszólalnom sincs;
és ugyanezért nem beszélhetek
méltatlan helyzetekről sem
ridegen tompuló csöndekre,
holmi otromba időzítésre hivatkozva,
eszembe sem juthat térkép, metafora,
pláne szószedet egy lexikonból,
jó esetben is csak dadoghatok,
szégyenkezve mindenért;
valamint mindezek miatt néznem,
látnom is tilos az összes sziluettet
(melyekhez egyébként közöm
bár volna ugyan, de nincs),
nemhogy felismerni;
viszont még kijelenthetem:
jogom van nem félni a haláltól.
nézem a fehér rózsát az autó ülései között.
(Élet és Irodalom, 2015. május 22., 17.)
új kommentek