kklóóór

a kezdőkörnél feláll két pompás csapat,
hazai és vendég,
egymásra mered két azonos erejű akarat,
örömtől a gyászig,
elhibázott alfától megvetett omegáig.

ha felnézünk, mégis látni ezt-azt még
— marad kérdés, megéri-e a szemlélést,
hogy talán mégis folytatható minden
egy lágyságjelet követően,
de zsebeim kiüríttettek, csakúgy, mint szívem —,
és felrémlik a kép, egy férfi fut a téren át,
tudom, még ha nem is látom, kihez,
kissé komikusnak érzem,
végül úgyis mindegy, van-e történet,
mert köszönet, az nem lesz,
part azért még lehet, ha tenger nincs is,
elmesélheted elrontott éneked,
megnyílhat a föld a víznek,
miben a hiba csak a zsák foltja,
hát tanulj úszni,
találkozunk az arizona-öbölben,
bűnös az „én” volna, az a nevetséges,
aki csak nézem a férfit a téren át,
szánalmas, hogy mindössze annyi jut eszembe,
belőle is az a szép, régi lesz előbb-utóbb,
és konkrétan nincs semmi ebben,
csak ugyanaz az üresség,
ahogy a kezdőkörnél feláll a két csapat,
hazai és vendég, fájdalomban fürdik egy akarat,
ugyanaz a magány, örömtől gyászig,
ugyanaz az eltévelyedés
megengedett alfától elviselt omegáig.

nincs is játszma, de sem üzenet,
csak a legvége van, oda tartunk éppen,
én nem szólok többet, ha „velem nem lehet beszélni”,
és mert már rühellem, hogy baszik az isten.
 

(Élet és Irodalom, 2015. május 22., 17.)