„Az a körülmény, hogy most, amikor a
Klosterneuburgerstrassén járunk, annyi
gyerek, mi több, gyerekek százai vannak
a Klosterneuburgerstrassén, Oehlert arra
készteti, hogy további megjegyzéseket
fűzzön a gyerekcsináláshoz. Csinálni egy
embert, holott tudni róla, hogy nem tart
igényt az életre, amelyet neki csináltak,
mondja Oehler, mert egyetlen ember
sem tart igényt az életre, amelyet neki
csináltak, ami előbb vagy utóbb, de
bizonyosan minden ember esetében
kiderül, még mielőtt ez az ember
megszűnne létezni, ilyen embert csinálni
valóban bűnös tett. Az emberek csupán
bebeszélik maguknak, védtelenségnek
álcázott alantasságukban, mondja Oehler,

hogy igényt tartanak az életükre, holott
a valóságban sohasem tartanak igényt
az életükre, mégis bebeszélik maguknak,
mert nem akarnak belepusztulni abba a
ténybe, hogy mit sem utálnak jobban,
mint az életüket, vagyis alapjában mit
sem utálnak jobban, mint felelőtlen
nemzőiket, akár elszakadtak már e nemzők
nemzetteiktől, akár nem. Ezt a hihetetlen
hazugságot hiteti el magával minden
ilyen ember, mondja Oehler, milliók
hitetik el magukkal ezt a hazugságot.
Igényt tartanak az életükre, mondják,
ezt bizonygatják nap nap után a nyilvánosság
előtt, az igazság azonban az, hogy nem
tartanak igényt az életükre. Egyetlen
ember sem tart igényt az életére, mondja

Oehler, mindenki beletörődött a maga
életébe, de igényt nem tart rá, ám ha
már egyszer él, mondja Oehler, akkor
azzal kell ámítania magát, hogy ez az
élet jelent valamit a számára, a valóság
és az igazság azonban az, hogy az élet
egy árva napot sem ér. Ő, Oehler, végletes
kifejezéssel élve, úgymond, az emberiség
lassú és teljes kihalásának híve, és ha
rajta múlna, nem lenne több gyerek,
egy árva gyerek sem, azaz nem lenne
több ember, egy árva ember sem, a világ
lassacskán kihalna, mondja Oehler, egyre
kevesebb lenne az ember, végül mindössze
néhány ember lenne, legvégül meg
egyáltalán nem maradnának emberek,
egyáltalán nem maradna ember.”

(1971, 1982, 2009)

@BorsikMiklós: „az élet / egy árva napot sem ér”, íródik, olvasódik fentebb, nekem meg eszembe jut: „Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a / csonka nap”.

(Tökéletes tudatlanságban és közönségességben vetettek ki
bennünket nemzőink, tehát szüleink
a világba, és ha már itt vagyunk, nem
tudnak bánni velünk, minden kísér-
letük, hogy bánni tudjanak velünk,
kudarcba fullad, korán feladják, de
mindig túl későn, mindig csak abban a

pillanatban, amelyikben már rég
tönkretettek bennünket, mert az élet
első három évében, a döntő élet-
években, amelyekről nemzőink
szülőkként viszont semmit sem tudnak,
semmit sem akarnak tudni, semmit
sem tudhatnak, mert évszázadokon át
mindig mindent megtettek ezért a

rettenetes tudatlanságért, nem-
zőink ezzel a tudatlansággal
tönkretettek és megsemmisítettek
bennünket, és mindig egész életünkre
tettek tönkre és semmisítettek meg,
és az igazság az, hogy a világon mindig
csak olyan emberekkel van dolgunk,
akiket tudatlan és közönséges

és felvilágosulatlan nemzőik
szülőkként az első éveikben
tönkretettek és megsemmisítettek,
és egész életükre megsemmisítettek.
Mindegy, milyen nevelési eszkö-
zökkel és módszerekkel nevelik
az új embereket, nevelőik,
akik mindig csak úgynevezett

nevelők, és mindig csak úgynevezett
nevelők lehetnek, teljes tudatlan-
ságukkal és közönségességükkel
és kiszámíthatatlanságukkal már
életük első napjaiban és
életük első heteiben és
életük első hónapjaiban és
életük első éveiben

tönkrenevelik őket, mert minden,
amit az új ember ezekben az
első napokban és hetekben és
hónapokban és években felvesz és
igaznak vesz, az lesz ő maga
egész jövendő életére, és mint
tudjuk, minden ilyen élet, amit
élünk, és minden ilyen létezés,

amiben létezünk, mindig csak zavart
élet vagy zavart létezés, tönkretett
élet vagy tönkretett létezés
és megsemmisített élet vagy
megsemmisített létezés,
zavart és
tönkretett és
megsemmisített.)