„A baglyok nem azok, aminek látszanak”, ez pedig nem pina, de még csak nem is egy fénykép róla, hanem Gustave Courbet A világ eredete című festménye, mely egy időben Hatvany Ferenc báró, majd később Jacques Lacan tulajdona is volt, jelenleg pedig a Musée d’Orsay gyűjteményének második legnépszerűbb darabja, már ha mérvadó lehet ennek megállapítására a múzeumi szuvenírbolt képeslapeladási statisztikája.
Szóval innen indulunk. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy a punci lenne a kiindulópont, de sőt biztos vagyok abban, hogy nem is a világ közepe. Konkrétan pedig „Tsúszó Sándor” faszságokat beszél, amikor azt találja írni, hogy „Kezdetben volt a Pina.” De egyáltalán honnan az az „eredet”, melyről a festő beszél? Honnan ered ez és hová tart?
Talán meredeken hangzik, de az űrre gondolok, az ürességre. Művi vetélés után. Lányok-fiúk jönnek-mennek, angyalkák készülődnek — vérecske kikaparva, kész. Ennyi. Ennyi? Üresen kong a fészek; a kipiszkált kosz, se a vére nem kiált föl a földből — csak ugyanaz a dermesztő űr, ugyanaz a megfoghatatlan semmi, ugyanaz a szorongató üresség, mint mindig, mi? Amiben vagyunk, mindannyian, kényszerűen, ugye? Ennyi? És aztán vagy megijedünk ettől az űrtől és megpróbáljuk így vagy úgy betölteni (kitölteni), vagy nem ijedünk meg, de megpróbáljuk így vagy úgy kitölteni (betölteni).
Szóval innen indulunk. Üresség és fény; unalom az űr helyén, unalomból bántani, na ne; ezt ne. Soha.
A baglyok sem azok, aminek látszanak, semmi nem az. Szúrj bele bármibe, más jön ki belőle, mint várnád — és ennek kijelentéséhez még különösebben paranoidnak sem kell lenned, nemhogy összeesküvéselmélet-gyártónak. Tanuljuk újra a hangokat, kimondani, a szavakat, megformálni, a mondatokat, felépíteni. Vagy maradj az egyszerűbb megoldásnál, kedves ismeretlenem, felebarátom, barátom, testvérem. Ultrahang, röntgen, CT kevés ehhez. A nagy űr — az asztal beszakad alatta — mindent visz.
Pedig igazából csak annyit akartam mondani, hogy tényleg semmi bajunk.
új kommentek